Lélekbuborékok

Bizonyára mindenki érezte már a társának azt a hiányát, amit nem pótolhat semmi mással. Amikor bárhová nézel, emlékeiden keresztül ott látod őt, amikor bárhol is vagy a lakásban, érzed a megfoghatatlan jelenlétét, s nyúlsz felé, hogy egy kicsit még érezhesd. Amikor orrodban még ott az illata, szinte hallod a hangját, s mintha a szemed sarkából látnád az ágyadon mozdulni... de mikor odapillantasz, már csak kusza gyűrődések emlékeztetnek rá, hogy nemrég nem voltál egyedül. S vajon mikor lép ismét birodalmadba, hogy jelenlétével hozzon csillogást és sejtelmes árnyékokat? Mikor, mikor jön végre már?

Néha elpöccenek valamitől, olyankor azt kiirom magamból. Egyszer kiakadtam azon, mennyire mű világban élünk. Ez még 2003-ban történt, de sajnos a helyzet azóta se nagyon javult, sőt! Szösszenetem így 2010-ben sem veszített az aktualitásából...

Ez történet rólam szól. Elgondolkodtam és beleírtam mindent, ami akkor körülöttem és bennem zajlott. A hatalmas Univerzumnak csak porszeme vagyok, mégis jelentős káoszt teremtek a szétszórtságommal, ami lassan felőröl, ha nem vigyázok. Muszáj volt kiírnom magamból mindezt, hogy aztán a tükörképemmé váljon...

Amikor rám tör, nagyon le tud hangolni az, amit a Hatalmasok ezzel a csodálatos bolygóval és a rajtuk élőkkel tesznek. Ilyenkor néha szégyellem, hogy ehhez a mindent és mindenkit kizsákmányoló, felélő és elpusztító lényhez, az emberi fajhoz tartozom. És ha valami komolyan hatással van rám, az megmozdít bennem valamit, leginkább a kezem, hogy írjak. Írjam ki magamból azt, ami kikívánkozik! Ez a kis novella is így született...

Amikor beléptem az MTT-be, azt a verses fórumon keresztül tettem meg. Ott pedig domborítani akartam valamivel, így hoztam össze ezt a verset Középfölde lényeiről. Itt-ott döcög, de öt éve még nem számolgattam a szótagszámot és egyebeket, csak össze akartam hozni egy átfogó képet adó verset. Talán nem lett annyira rossz és persze ennek a végén is ott virágzik némi irónia...

Egy ismerősöm ajánlott egy lányt, aki hasonlóképp írói vénával rendelkezik, hogy inspirálhatnánk egymást az alkotásban. Beszéltünk is egymással msn-en, megnéztük, véleményeztük egymás oldalát, írogattunk néha, aztán az egész tovasodródott, mint hullám a part menti fövenyen. Ám arra jó volt ez az egész, hogy néhány új alkotásunk szülessen, mint például nekem ez is.
Aztán... ki tudja, mit hoz a jövő, mely kifürkészhetetlen...

Néha megjelenik előttem egy kép. Összeáll a fantáziám füstkígyóiból, s ha ügyesen kapok utána, nem illan el az ujjaim közül. Ha ez sikerül, akkor már szabadon formálhatom, csinosíthatom a magam kedvére, beleadva a bennem rejlő férfit, annak vágyait, művészi vénámmal festve meg hozzá a színeket. Ez a kis szösszenet is így jött létre, épp egy beszélgetés közben...

Egy időben fent voltam az Origo vízöntő fórumán. Onnan ismerem a Moonlight nevű hölgyeményt. Mindig igyekezett odafigyelni másokra, volt hozzájuk egy jó szava, néha érzékenyen reagált dolgokra és volt, hogy megpróbált tanácsot adni, de előfordult, hogy ezt versben tette. Persze van, amikor mindenki megtelik, aztán szétesik, csak hogy újraalkossa önmagát, update-elve a korábbi énjét. Egy ilyen szakaszában írtam Moonlightnak ezt a verset.

A korábbiakat ismerve már nem lehet újdonság, hogy ezt a novellát is a Kutyahús című lapba írtam. Ehhez is kaptam néhány képet, amin akkor épp egy felsővezetéken összeégett tetem volt. Filóztam egy darabig, milyen sztorit kerítsek hozzá, végül valamiféle horror-idegenes történet lett belőle. Sajnos ahhoz, hogy a novella teljes legyen többet írtam, mint amennyi hely tervezve volt hozzá, így ez az írásom végül nem jelent meg ott. Amikor olvasom, még mindig magam előtt látom a történetet, akár egy filmet...

Ma nem gondoltam volna, hogy írok egy mesét, de kaptam egy linket Zümianyutól, ahol szép természetfotókat láttam. Az egyik megfogott és elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogyan mutathatnám meg a dolgokat úgy, ahogy én látom, képzelem. A hétköznapi csodákat másoknak. És mi mással lehetne őket legjobban szemléltetni, mint a meséken keresztül? Hiszen amikor mesét hallgatunk, arra a kis időre ismét gyermekekké válunk. Ártatlan gyermekekké, akik nem ismerik a felnőtt világ gondját-baját, és akik még hisznek azokban a csodákban, amik körülvesznek minket. Így született ez a mese. Ahogy szokott, kiömlött az ujjaimból és jó érzés volt megírni...