Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - O’Connor hadnagy

2008.09.04

Felvillanó emlékfoszlányok – O’Connor hadnagy

A sötétkék kocsi kivágódott a mellékutcából, és a védett személy felé száguldott egyértelmű szándékkal. O’Connor teljes erővel rohant, miközben megpróbálta teljesen feleslegesen kiáltani, hogy „Vigyázzon!”, de örült, hogy még képes volt levegőt venni az oldalát hasogató fájdalomtól. Túl régóta menekültek. Kezdett kimerülni, és ez nem jelentett jót. Nagyon nem.
Ismét lövések dördültek mögüle. Egyik a jobb vállába csapódott, és fájdalmasan dobta testét a poros, útnak nevezett, rögökkel teli talajra. Védence mentette meg az életét akaratlanul is. Niki a másik irányba próbált menekülni, így a közéjük robogó kocsi nem gázolta el egyiküket sem, viszont hirtelen felcsapódott az ajtaja, és egy megtermett alak ragadta karon a lányt, hogy berántsa maga mellé a járműbe.
Egy pillanat volt az egész, ám O’Connor előtt minden lassítva játszódott le. Az is, amikor a vezető mellől kinyúlt egy pisztolyt tartó kéz. A hadnagy félfordulattal épp fedezék mögé akart vetődni a földről, amikor felvillant a fegyver csöve. Többször is. Hang nem jutott el hozzá, viszont a belé maró lövedék tüze igen. Látta, amint a vére a mellette tornyosuló falra fröccsen. Ilyen közelről nem lehetett eltéveszteni robosztus alakját, amit hullámokban borított a fájdalom, mint homokos fövenyt a tenger.
Igen, a tenger. Mindig is szeretett volna eljutni a tengerhez. Bármelyikhez, csak egyszer belevethesse magát a hűs vizébe, és kifulladásig karcsapásozzon benne, majd a felszínen lebegve csodálja a fölé kúszó felhő bodrokat. Szedne kagylót is a sekélyben, s belehallgatna, miről mesél a zúgása. Igen… már hallotta is a zúgást. Olyan jó volt feledni a rá rótt, szinte lehetetlen feladatot, Nikit, és… érezte is, ahogy a nap forróságától túlfűtött testét a habos tenger vize hűti kellemesre… egyre hűvösebb volt, s mintha a vérvörös napkorong is lassan alámerülte a beláthatatlan víztömeg sötét mélyére… a kagyló már nem zúgott… nem mesélt.
Pedig O’Connor mindig szerette a meséket. Lehet, mégis szerencséje van?
Saját magát látta, amint gyermeki lábain kacsázva szalad anya felé. Igen, anya mennyit mesélt neki régen… mielőtt… mielőtt…


- Végre, hogy magadhoz tértél, O’Connor! – hallatszott egy ismerősen rekedtes hang valahonnan.
A megszólított lassan felemelte a szemhéját, hogy azonosítsa a hang forrását, a benne élő képpel. Igen, ez Simpson.
- Tudod, mekkora mázlista vagy, öregem?
Miért kell ennek így kiabálnia? Szétesik a fejem. – gondolta a mázlista.
- Négyet is bekaptál a hátadba! Ha nincs rajtad a golyóálló mellény, már a temetéseden lennék, öregem! Piszok egy mázlista vagy! És egyik sem ért létfontosságú szervet!
- Nem… Nem neked kellett volna… fedezned a hátam? – derengett valami a piszok mázlistának.
- Az a fő, hogy túlélted, öregem! – terelt ügyesen Simpson, és igyekezett joviális mosolyt csalni kerek ábrázatára.
Mikor hagyja abba ezt az öregemezést? – tette fel a költői kérdést magában O’Connor, aztán a jótékony hatású ájulatba csukta szemeit.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.