Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


igazmese - Kamaraerdő

2011.11.03

A titokzatos Kamaraerdő

Utunk valóban kalandos volt, hiszen mindenféle erdei lénnyel találkoztunk, minél beljebb merészkedtünk a rengetegbe. Az elején csak makkot szedtünk, amiből rengeteg volt (közben megetettük fűvel a Piros pólós Paripát, és a többieket).

oroszlankolyok-es-a-makk.jpg



Teleszedtünk egy zacskót a vadröfi csemegével (és makksapkát is szedtünk egy marékkal), amit aztán otthon meg is törölgettünk, hogy úgy vihessék hétfőn az oviba. Először manók támadtak ránk, akiket makkal megdobva lehetett elintézni, majd találtunk egy titkos ösvényt, ami az erdei lények útjába csatlakozott. Egyszer csak döngő léptelek hallottunk. Egy óriás közeledett! Nem sok időnk maradt, hogy keressünk egy mohos fát, ugyanis aki azt megfogja, láthatatlanná válik a behemótok előtt. A föld is beleremegett, ahogy elment mellettünk, és ez még csak az első ilyen lény volt, az ösvény pedig folytatódott...

kamaraerdo.jpg


Nemsokára ismét rezgett a föld, és egy hatalmas kőgolyó gurult felénk, alig bírtunk félreugrani előle az ösvény két oldalára! Bizony mondom, a rakoncátlan óriás csemeték felelőtlenül gurigatnak kőgolyókat a hegyoldalról! Nemsokára egy tigris jött szembe velünk. Még szerencse, hogy én jóban vagyok velük, így nem bántott minket, Manó pedig valahonnan két nagy szelet húst dobott neki cserébe, hogy átengedett minket. Aztán egy naaagy szurikáta szimatolt ki minket, hiába próbáltam elbújni. Vele a csemetém beszélt, majd ki is segítettük egy kis makkal (egy egész zacskóval adtunk neki!), aminek nagyon megörült, ugyanis az óriás vaddisznónak kellett volna makkot szednie, de most, hogy tőlünk ennyit kapott, nem kell többet keresgélnie, és mehet játszani a barátaival. Hálából adott nekünk egy sípot, amivel hívhatjuk, ha segítségre lenne szükségünk.
Nem sokkal később egy hatalmas sárkány szállt le elénk, de mielőtt bekaphatott volna minket szerencsére megérezte rajtam a Nyugati sárkány szagát, akivel jóban vagyok. Innentől kezdve elcsevegtünk az út egy darabján, és jókívánságait küldte a torokfájós Nyugati sárkánynak, aki szegény mostanában csak meleg vizet tud felköhögni tűz helyett. Amikor megálltunk pisilni, egy csapdába esett vadkutyát találtunk, akit lasszós kötéllel húztunk ki egy veremből. Elláttuk enni és innivalóval, hogy megerősödjön, hiszen már két napja volt a csapda alján. Hálából adott egy helyes irányt jelző ágacskát (amire nagy szükségem is volt, mert fogalmam sem volt, merre járunk. amikor végképp nem tudtam, merre menjünk egy elágazásnál, elővettem az ágacskát, ami az egyik irányba elhúzta a kezem, így tájékozódtunk a veszélyes rengetegben).
A vadkutya esetén okulva minden veremcsapdát (mélyedést) varázslattal zártunk le. Ezt két módon tehettük meg. Vagy egy nagyobb kavicsot dobtunk bele, ami magára rántotta a földet, vagy egy makkot, amire viszont az időközben előkerült szurikáta köpése kellett, hogy olyan hatása legyen, mint a varázskőnek. Mondanom sem kell, hogy milyen undorító a szurikátaköpet, azonban mindig hatásos volt. Egyszer ahhoz is igénybe vettük, hogy a cipőnkre köpjön, nehogy felismerjen, és fellármázzon minket a betonút...
Bolyongásunk során találkoztunk Oszloplábbal is, aki az utak őrzője volt. Mivel egy nagy, barátságos lény volt, egy szendvicsért átengedett minket. Amikor Manótól megtudta, hogy kolbászos-sajtos szendvicsünk van, és megszimatolta a kedvencét, egyből bekapta azt. Bizony, szalvétástul, még ki sem csomagolta! Ezen Manó nagyot nevetett, miközben Oszlopláb nagyokat nyammogva csak annyit mondott: "Nem baj, hát ez a kedvencem!"
Végül elértünk a Senki földjére is, ami az eddigieknél is veszélyesebb volt! Ott aztán banditák állták utunkat, hogy némi drágakő csecsebecsét követelve engedjenek minket tovább. Külön mázli, hogy (a vermek bezárásához) volt nálunk egy-egy kő, amit egy kis varázslattal drágakővé változtattunk, így engedtek tovább minket a rossz arcú alakok. Mivel azonban a varázstrükk csak 10 percen keresztül tartott szaladtunk, ahogy bírtunk, hogy minél messzebb kerüljünk tőlük!
Varázslattal persze nem sokkal később is találkoztunk, midőn egy pókfonálon lebegő levelet találtunk.
A Senki földjéről lassan átértünk a Mindenki földjére. Itt kiszabadítottam egy ágak közé szorult kis sárkányt, aki igazán aranyos pincuri volt. Manó meg is tartotta volna, azonban nem sokkal később egy minden eddiginél hatalmasabb sárkány toppant elénk! Nem sokon múlt, hogy nem falt fel minket, azonban a pincurka az övé volt, és ő elmondta, hogy én szabadítottam ki nemrég. A sárkánybébi visszakerült a mamájához, mi pedig kaptunk tőle egy varázskövet, amit csak nagy bajban használjunk, mert ritka varázsszer, ami megmentheti az életünket!
Nemsokára nagy hasznát is vettük, ugyanis egy rozsdás kertkapun észrevettük, hogy elkezdte megenni az Idő Vasfoga! Nem is gondolnátok, milyen gyorsan tud falni az Idő a Vasfogával! Úgy szedtük a lábunkat, ahogy csak bírtuk, de az Időt nem lehet lehagyni, s már-már utolért minket, amikor eszembe jutott a sárkány varázsköve, amit magam mögé hajítottam. Hajszálon... sőt, egy ősz hajszálon múlt, hogy megmenekültünk, de túléltük és ez a lényeg!
Én mondom nektek, ez a Kamaraerdő igen veszélyes hely, kellő felszerelés, gyors ötletek és rafinált trükkök nélkül neki ne vágjatok a rengetegnek!
Hazafelé egy hatalmas sárga óriáskígyóban utaztunk, azonban a lovardát meglátva gyorsan leszálltunk a villamosról. Jól tettük, mert lehetett pónizni, és végre nem csak 2-3 percet körbe-körbe, mint a Gyerekszigeten vagy egyéb gyerekrendezvény helyszínén. Manó majd' egy egész villamosmegállónyit pónizott az általa választott lovacskán oda-vissza egy ezresért.

Én mondom, ez aztán kalandos nap volt, ami után nem csak a műanyag lovacskákat kellett lecsutakolni! Bár valahogy ismét későn kerültünk ágyba, az esti égbolt nézés, a "krémtüske", és a Láthatatlan mesekönyvből való mese felolvasása után nagyot aludtunk...


2011. október 22.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mese mese meskete

(Elf, 2011.11.03 17:22)

:):):)