Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Houndil pallosa

2012.07.05

Houndil pallosa


- Te is érezted? – kérdezte egy hang a sötétben. Tulajdonosának fején egy kopott, félszarvú sisak lötyögött.
- Igen – válaszolta Xathouryn – Készülj fel! Aztán tesszük, amit kell.
És hamarosan tették, amit tenniük kellett.


Brendon egyetlen csapással választotta el a törzstől a fejet, ami a terméskő-falnak csapódott, majd zörögve állapodott meg Morpainken lábainál. A nyurga férfi lenézett az elnyűtt csizmájának koccanó fejre, majd amikor az eltorzult vicsort alkotó fogak közt nem látott aranyfogat, rezzenéstelen arccal átlépett felette.
A hatalmas termetű harcos az utolsó őrrel is végzett, aki a földalatti szentély kazamatáinak lejáratát vigyázta tucatnyi társával. Hiába jutottak be a Korl papok által őrzött épület alagsorába észrevétlenül a varázslónő láthatatlanná tévő álcája alatt, bizonyos kapukon csak az őrök likvidálásával juthattak át. Az viszont véres munka volt, és Brendon már hozzászokott, hogy mások élete árán szerzi meg, amit akar. Sajnos a legtöbb megbízást csak úgy lehet teljesíteni. Az őröknek pedig, számolniuk kellett azzal is, hogy az egyik nap utoljára állnak őrségben. Ezeknek az őröknek ez volt az a nap.
- Helyzetjelentést! – parancsolta Gallior, a behatolók vezetője.
- Megvagyok – jelezte Morpainken.
Persze, hogy megvolt, mivel igyekezett távol maradni az összecsapásoktól. Ő az alantasabb munkákat végezte a csapatban, viszont mikor besegített a trükkös kis szerkentyűivel, legalább olyan hatékony volt, mint Brendon, a felvidéki harcos, aki hatalmas csapásokkal ölte halomra az ellent.
- ’Vagyok – morranta a megtermett, mélyvörös hajú felvidéki, akinek mindkét csatabárdjáról vér csöpögött. Izmoktól duzzadó, mezítelen mellkasát is vér borította, de az sem a sajátja volt. Hátát és mellét borító, harci elismerésként szerzett tetoválásairól nem törölte le a sűrű, rubinos cseppeket, hiszen hamarosan úgyis kerül melléjük újabb. Az a fajta fickó volt, aki szeret elmerülni a csata forgatagában, és inkább a pontos csapásokkal foglalkozik, mintsem saját védelmével. Bízott a gyorsaságában, hiszen kétszer üt, ki gyorsan üt, az ő erejével pedig, sokszor egyetlen csapás is halálos volt.
- Hagyd már ezt a „helyzetjelentés” dumát, Gallior! – vetette oda neki Sirillia morcosan, miközben az alkarjára csatolt tokba csúsztatta vékonyan erezett, bíborszín varázspálcáját, melyből nemrég apró lövedékekkel sorozta meg a meglepett őröket. Bosszantotta a vezetőjük pattogós, parancsolgató stílusa. – Ha baj van, úgyis szólunk.
- Baj van! – nyögte Varaxus, aki hátát a falnak támasztva szuszogott. Három nyílvessző állt ki belőle.
Az elsőt az őrökre rontó Brendonnak szánták, de ő elhajolt előle, majd egy harci üvöltéssel meglendítette csatabárdját és belegyűrte a sisakot a számszeríjász fejébe. Mivel előkerültek a pengék, az oldalt álló íjászok a hátul maradtakat vettél célba, nehogy véletlen bajtársaikra lőjenek a harci forgatagban. Mivel Morpainken szokásához híven felszívódott a kavarodásban, csak két behatolót láttak a harcosok mögött, és a kámzsás férfit komolyabb ellenfélnek ítélték a törékenynek látszó nő mellett. Mindkét számszeríjász remekül lőtt, azonban életük utolsó nyílvesszőjét indították útnak, mert egyiket Sirillia szikrái égették össze, másikkal pedig, a Morpainken dobótőre végzett. Varaxuson azonban ez nem segített, és egyébként is rút ábrázatát most tovább csavarta a fájdalom.
- Mi van veled, te pap? Hát használd az erőd! – vetette oda neki Gallior.
- Ostoba! Azt hiszed nem próbáltam? – vicsorgott rá Varaxus - De itt valamiért nem működik. Sőt, amikor istenemhez fohászkodtam a megszokott bizsergés helyett fájdalom nyilallt belém, pedig elhiheted, elég az is, amit ezek a nyavajás nyílvesszők okoznak.
- Mi legyen? – kérdezte a varázslónő, aki nagyon túl akart már lenni ezen az egészen, pedig szinte csak most kezdték el. A harmadik kapunál elveszíteni a második embert nem a legjobb arány. Drenek hullt el elsőként közülük. Halálát túlzott magabiztosságából fakadó óvatlanságának köszönhette. Összelapította egy csapda. Csak a jobb csuklója maradt meg belőle, ami kilógott az összecsapódó acéltüskés szerkezetből. A két gyűrűje azóta Morpainkennél van, akire nem hallgatott halála előtt.
- Tovább kell mennünk! – mondta Gallien – bármikor felfedezhetik a jelenlétünket.
- Már tudják – nyögte Varaxus – Azzal, hogy használni próbáltam az erőm, akaratlanul is felfedtem magunkat. Nem számítottam rá, hogy ez itt így működik.
- Vagyis inkább nem működik – vetette oda Morpainken.
- Most már mindegy – jegyezte meg Sirillia, majd a paphoz térdelt, és oldaltáskájából elővett egy pergament.
- Most ne zavarjatok! – mondta, majd a pap kérdő tekintetére hozzátette – Ezt máshol és hatalomszóval írták, nem befolyásolhatja a környezet.
Miközben a varázslónő megfelelően tagolva felolvasta a gyógyító varázst, a többiek a kapu kinyitásával foglalkoztak, Morpainken pedig visszaosont a maguk mögött hagyott járatba, hogy ügyeljen a hátukra.

- Behatolókat észleltünk a szentély tiltott részében, nagyuram! – szólt a nagymesternek a Korl papok harcos kapitánya.
- Tudok róla – hallatszott a nyugodt válasz a bejáratnak háttal ülő alak csuklyája alól.
- Már túljutottak az ötödik védvonalon – folytatta a kapitány.
- Aggodalomra semmi ok, Elrendin kapitány. Biztos lehet benne, hogy nem fogják megszerezni Houndil pallosát. – mondta a nagymester, és ezzel lezártnak tartotta a témát. Mivel érezte, hogy ezzel nem nyugtatta meg Elrendint, hozzátette: - Amennyiben úgy látja jónak, szólhat a Hatoknak, hogy kifelé megállítsák a tolvajokat, azonban véleményem szerint kár lenne megzavarni őket a meditációjukban. Az őrség végez a betolakodókkal, ebben biztos vagyok. Nem véletlen van éppen nálunk elrejtve a pallos.

Varangy nem volt jó bőrben. Legalábbis így hívta Gallior magában a rút Varaxust. Bár a varázslónő ráolvasása enyhítette a pap fájdalmát, minden sérülést nem tudott összeforrasztani, és társuk sok vért vesztett. Varaxusra innentől kezdve csak a háttérből elmondott támadó varázslatai végett számíthattak, ha ugyan azok működnek még ezek után. Igaz ugyan, hogy az előző összecsapásban sikerült lebénítania az egyik csupatüske szörnyeteget, azonban béklyója közel sem tartott olyan hosszan, mint számította. Már Brendon is kapott néhány sebet, Morpainken combját pedig, mérgező tüske járta át. Szerencsére azonban a nyurga feketeruhás maga is konyított a mérgekhez, így időben hatástalanította a Brukkenek bénító mérgét.
Mindegy, a térkép szerint már közel vannak.
Sirillia világító gömbje óvatosan körbejárta az előttük lévő helységet, majd beléptek a szimbólumok termébe, melyet az Ötök termének is neveztek.
- Ne lépjetek középre! – mondta Morpainken, és élvezte, hogy most ő dirigálhat, majd tüzetesen megvizsgálta a falakat. Gyakorlott szemének már elsőre feltűnt a középső kőlap, mely vélhetően aktivál valamit, ha a súly lenyomja.
Letérdelt, és a hideg talajon óvatos mozdulatokkal kicsomagolta a finom bőrbe csomagolt kis ékszereket. Négy mesterien megmunkált szimbólum volt előtte.
Természetesen egyik sem volt eredeti, hiszen azok hiánya azonnal feltűnt volna tulajdonosaiknak, azonban sikerült annyi időre ellopnia tőlük, hogy a céh legügyesebb mestere tökéletes másolatot készíthessen róluk. Hogy néma Garrothnak valóban sikerült-e tökéleteset alkotnia az nemsokára kiderül.
Mindenkinek adott egy szimbólumot, és a nekik megfelelő sarokba küldte őket. Varaxus a bejárat mellett maradt. A termet három - rúnákkal borított - ajtó zárta, amit csak a szimbólumok segítségével lehetett kinyitni.
- Egyszerre tegyük az ékszereket a helyükre! – mondta a tolvaj - Háromra. Én számolok.
A szimbólumok egyszerre kerültek a foglalatba. Nem történt semmi.
- Rossz a másolatod. Annyira tudtam! – fakadt ki Sirillia.
- Hallgass! – förmedt rá Morpainken – Biztos, hogy nem ezekkel van a gond.
- Talán nincs meg bennük a szükséges esszencia – vélekedett a sápadt Varaxus, akinek köpönyege már mindenhol véres volt.
- Az eredetik sem tároltak semmilyen esszenciát. Inkább gondolkodjunk!
Megpróbálták különböző sorrendben a tárolókba tenni a szimbólumokat, de mindegyik ajtó zárva maradt.
Brendon türelmetlenül várta, hogy tovább jussanak. Szerette a problémákat az erejével megoldani, itt viszont nem azt kellett alkalmazni. Sirillia egyre kimerültebben pislogott, Gallior pedig a Korl papok miatt aggódott, akik bármelyik pillanatban felbukkanhattak mögöttük, csapdába zárva őket. Egyedüli lehetőségük az volt, hogy megszerzik amiért jöttek. Amint a pallos a birtokukban lesz, a náluk lévő pergamen segítségével elteleportálnak innen. Csak jussanak már be végre!
- Várjunk csak! – kiáltott fel Sirillia – Bizonyára nem véletlen hívják ezt a helyet az Ötök termének.
- Tényleg! Talán öt ember kell a bejutáshoz – Brendon elvigyorodott. Milyen egyszerű is a megoldás, hiszen benne van a helység nevében.
– Még jó, hogy maradtunk annyian – bökte ki Morpainken, és az egyre rosszabb állapotban lévő Varaxusra nézett.
- De ha nem igyekszünk, mind itt halunk meg! – jegyezte meg Gallior – Rendben, öten vagyunk. És?
- Hmm… trükkös. Nagyon trükkös! – motyogta a nyurga tolvaj.
- Mi van?
- Elsőre látszott, hogy a terem közepén lévő kőlap besüllyed, ha rálép valaki. Mivel köztudott, hogy a behatolók ellen csapdákkal is védekeznek, senki sem lép rá, nehogy működésbe hozza a szerkezetet. Pont ezzel a tudattal érik el, hogy ne tudd kinyitni a kaput.
- Mi van? – kérdezte ismét Brendon.
- Ne törődj a részletekkel, cimbora – jegyezte meg mosolyogva Gallior – Elég, ha mi értjük. Varaxus, kérlek, állj a kőlapra!
- Megőrültél? Mi van, ha a nagyokos téved?
- Nem tévedek.
- Pedig biztosan előfordult már. Nagyon könnyen beszélsz…
- Varaxus, kérlek! – mondta határozottan Gallior, latba vetve vezetői tekintélyét. - Ha nem sikerül gyorsan megszereznünk Houndil pallosát, mind itt veszünk. Ne vitával múljanak az értékes percek!
A sebektől elgyötört pap elindult a kőlap felé.
Különben is, te vagy a legnélkülözhetőbb a csapatban – tette hozzá magában Gallior.
- Próbáljuk meg egyszerre összehozni! – vette át a vezetést ismét Morpainken. – Számolok.
Amint elhangzott a három Varaxus vett egy nagy levegőt, majd óvatosan a kőlapra lépett, ami karistoló hangon súrlódva egészen lassan megindult vele lefelé.
Néhány ujjnyi süllyedés után a faragott kőlap megállt. Tompa kattanás hallatszott. Ez volt az utolsó hang, amit a pap hallott. A tárolókból a szimbólumokon keresztül energianyaláb csapott ki és sercegve égette porrá a rút arcú férfit. Az erő kitépte Varaxus testéből a lelkét, amit a szemben álló ajtó magába szippantott. A fafelületen felizzottak a rúnák, majd a kapu egy reccsenéssel kinyílt.
A kis csapat döbbenten bámulta a torzót, ami a társukból maradt.
- Azt a …
Brendon nem tudta folytatni.
- Tovább! - Törte meg a csendet Gallior – Rajta már úgysem segíthetünk.

Beléptek a Holtak csarnokába.
A térkép szerint itt tartották Houndil pallosát.
Brendon lába alatt megreccsent valami. Sirillia azonnal odairányította az egyik fénygömbjét.
- Csontok – suttogta a felföldi.
A varázslónő mindegyik fénygömbjét belebegtette a terembe, melynek alját mindenhol halottak csontjai borították.
- Uram atyám! – nyögött fel Gallior, és elborzadva nézte a tetemek fegyvereket markoló csontujjait, az elszórt felszereléseket.
- Mennyi minden van itt. Ez önmagában egy kincseskamra! – sóhajtott fel Morpainken.
- Megállj! – szólt rá a varázslónő – Arra nem gondolsz, hogy vajon mitől haltak meg elődeink?
- Egy ennyire elzárt helyet nem őrizhet élőlény, nem maradna életben itt sokáig.
- Annál inkább veszélyes ez a hely! Az élettelen dolgokat nem lehet legyőzni. – morogta Brendon és biztos, ami biztos alapon továbbra is készenlétben tartotta csatabárdjait.
- Különben is, honnan tudod, hogy nincs másik idevezető járat? – kérdezte a vezetőjük. Körülnéztek, de nem találtak másik járatott. A díszesen faragott falak nem rejtettek folyosót vagy nem találták meg egyet sem. Meggyújtottak minden fáklyatartót, hogy jobban lássanak, de csak elborzadtak a tetemek látványától. A tolvaj már eltett néhány csecsebecsét, amikor Gallior felkiáltott.
- Megtaláltam!
A többiek gyorsan köré gyűltek.
A hőn áhított pallos a terem végében álló boltív alatt, egy szépen kidolgozott, ülő szobor ölében feküdt. Houndil teljes vértezetben ábrázolt szobrának ölében. A fegyver igazi mestermunka volt. Pengéjét rúnák borították, markolatának két ágába sárkányfogat, míg a végébe ékkövet foglaltak. Egyetlen csorbulás sem esett rajta, és lágyan verte vissza a fáklyafényt.
Mialatt minden szem Houndil pallosára szegeződött Sirillia halkan mormolni kezdett. Gallion tekintetében áhítattal nyúlt a kardért. Nem volt kétséges, hogy őt, a csapat vezetőjét illeti a nemes fegyver, amiért annyian kockára tették az életüket. Bár ketten rajtavesztettek, de számolni kell a veszteségekkel is. Azzal azonban nem számolt, hogy ő is a veszteséglistára kerül.
Amint rámarkolt a pallosra érezte, hogy mást ragadott meg, mint amit látott. Egyben azt is érezte, hogy képtelen elengedni, és egyre magasodó hangon kezdett el üvölteni, ahogy a testét átjáró pusztító erő lassan felforralta az összes folyadékot a szervezetében, és élve megsütötte.
Brendon riadtan ugrott hátra, míg a tolvaj elborzadva hátrált el a szobortól, csak a varázslónő tudta mi történt.
- Az ostoba! - kiáltott fel Sirillia - Hogy nem tudott várni addig, míg elvégzem mágiával az azonosítást. Azt hittem lesz ennyi esze! Az csak egy illúzió volt egy vascsövön, amire gyilkos varázst bocsátottak.
- Akkor hol a pokolban van az igazi? – csattant fel Brendon.
- Én most nem a kard miatt aggódnék, cimbora… - jegyezte meg Morpainken. És a súrlódó hangok kíséretében lassan összeálló csontvázakra meredt.
- Tartsátok fel őket, amíg kifürkészem! – kiáltotta a varázslónő.
A tolvaj elkeseredetten nézett a felföldire, aki látván a hatalmas túlerőt elkezdte magát hergelni. Megvágta mindkét alkarját, bárdjait saját vérébe fektette, majd elbődült. Mindkét fegyvere kékes fénybe borult, aztán egy üvöltéssel a lassan éledő holtak közé vetette magát, és megszállottként aprította őket. A tolvaj kissé remegő kézzel nyomta be a fémet is elemésztő savas gömbjeinek biztonsági pecsétjét, és oda hajította őket, ahol nagyobb mennyiségben látott csontvázakat. Volt néhány trükk a tarsolyában, azonban úgy érezte nem lesz már elég ideje arra, hogy használhassa is őket. Az évek során itt pusztult behatolók pedig, most annak védelmére keltek, amit korábban maguk is meg akartak szerezni.
- Az igazi pallos a szobor kardhüvelyében van!
Brendon már nem hallott semmit, számára teljesen megszűnt a külvilág, csak a csapásokra koncentrált. Gyilkos indulat és sokéves rutin vezette kezét. Szerteszét repkedtek a csontok, és akit eltalált nem kelt fel többet. A folyamatos vagdalkozás azonban egyre jobban felemésztette erejét, és lassuló csapásai között egyre több rés támadt.
- Végre! – sóhajtott a tolvaj, és gyors kitérésekkel, ügyes ugrásokkal igyekezett Houndil szobrához.
Ekkor azonban egy lándzsa törte meg a lendületét, amitől hanyatt esett. Szerencséjére csak megütötték vele, de mikor mellkasát fájlalva felpattant, egy még nem teljesen csontvázzá amortizálódott figura állt előtte, kinek fején kopott, félszarvú sisak volt. Morpainken mintha gúnyos vigyort látott volna az erősen oszlásnak indult ábrázaton.
A lándzsát forgató élőholt gyors mozdulattal változtatott fegyvere fogásán, és az szinte követhetetlenül merült volna el a tolvaj mellkasában, ha egy villám ki nem tépi a támadója kezéből, magával rántva a bal kart is.
- Xathouryn! – kiáltott a csontváz védelemért, amiből a behatolók természetesen semmit sem hallottak.
Társának azonban nem kellett biztatás. Éppen akkor zúdított Sirilliára pusztító varázslatot. A varázslónőt védő mágikus burok szemmel láthatóan zsugorodott az egymást követő támadó varázslatoktól. Xathouryn arra sem hagyott neki időt, hogy a nála lévő teleport varázzsal elmeneküljön. A tolvaj azonban nem figyelt rá, mert ellenfele új fegyvert szerzett, és azt is kiválóan forgatta. Morpainken egyre hátrébb szorult a céljától, körülötte pedig, még mindig hemzsegtek a holtak.
Nemsokára magam is itt végzem – futott át rajta a gondolat. A félsisakos alak magabiztosan közeledett a sarokba szorított tolvaj felé, és halálos csapásra emelte kardját, mikor a feje Brendon bárdjának köszönhetően messzire szállt.
Morpainken azonban nem örülhetett sokáig, mert a végletekig kimerült felföldi előtte rogyott össze. A háttérből Sirillia rémült sikolya hallatszott, aztán elhallgatott, amikor szétrobbant Xathouryn utolsó varázslatától. A következő pillanatban a tolvajjal végzett a horda. Neki is csúnya halála volt. Brendon maradt utolsónak, de csak néhány pillanattal élte túl társait. Tekintetébe a holtak vezérének, Xathourynnak látványa égett, aki élőholt varázslóként a Houndil pallosát őrzők vezére volt.

- Hol vagyok? - kérdezte egy hang a sötétben.
- A csarnokban.
- Élek…?
- Jó kérdés. Bizonyos értelemben nem. Bizonyos értelemben viszont…
Xathouryn hagyott időt a harcosnak, hogy megértse mi történt. Aztán megkérdezte tőle:
- Mi a neved bátor harcos?
- Brendon.
- Nos, felföldi Brendon, mostantól te vagy a holtak kapitánya. Az előzőt sajnos nemrég elveszítettem. De egy sokkal erősebbet kaptam cserébe. Veled jobban telik majd az őrség ideje.
- És meddig… meddig tart ez az… őrség?
- Amíg meg nem szerzi valaki Houndil pallosát. Vagy míg nem lesz szükségem másik kapitányra. De ne aggódj, lesz időm megtanítani neked mindent, amit tudnod kell.
Brendon döbbenten bámult bele a sötétbe. Már nem kellett fény ahhoz, hogy lásson. Aztán elnyújtott üvöltés szűrődött ki a Korl papok szentélyének mélyéről.


2012.03.15.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Eredményhirdetés

(Adim, 2012.07.05 19:31)

A pályázat kiírói ennyit írtak erről:
"Bár rekord számú novella – 93 – érkezett az Őrség idején című pályázatunkra, a novellákat végigolvasva nem találtunk olyan írásokat, amelyeket nyugodt lelkiismerettel díjazni tudtunk volna."

Ahogy elnéztem, szokás szerint sokat számított a közönségszavazat (eredményhirdetés és novellák itt: http://lfg.hu/49769/hirek/orseg-idejen-kozonsegszavazas-eredmenyhirdetes/), nem is tudom, én szavaztattam-e az írásom, miután feltették - szerintem nem is tudtam róla, mikor került szavazásra. Sebaj, szeretek írni. És írni nem csak elismerésért lehet. Sőt!