Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - A Gyógyító

2009.06.08

A Gyógyító


A kórház szürkésen málló falú, elhanyagolt szobájában négy ágy feküdt. Kettőben fájdalommal, és az élet terheivel súlyos szuszogással próbált a pihentető álom jótékony karjaiba menekülni egy-egy idős ember, míg a harmadikban egy sápadt fiatalember hevert szinte mozdulatlanul. Mintha aludt volna, pedig nem aludt. Nem tudott.
Már nagyon nagy fájdalmai voltak, de az orvosok tehetetlenek voltak. Nem hatott egyik fájdalomcsillapító sem, és az állapota már válságosra fordult. Semmi sem hatott, mert a megtépázott, kiégett, összetört lelke fájt, és azt nem gyógyítják gyógyszerek.
Szaggatottan vett egy nagy levegőt, és megjelent előtte a kisfiú a kórház kertjéből, aki hatalmas szemmel bámult rá, amikor kivonszolta magát egy rozsdaette, rég nem fehér padra, ami ugyanúgy az elmúlás szagát árasztotta magából, mint a legtöbb, reményét vesztett idős beteg, aki már megbékélt sorsával, és a felszabadító fénybe vágyott.
- Te miért vagy itt? - kérdezte tőle gyermeki hangján, miközben egyenesen a szemébe nézett.
- Mert... beteg a lelkem.
- A lelked? - kérdezett vissza a fiúcska, és próbálta értelmezni a szót: lélek. Homlokát a gondolkodás finom redői borzolták össze, majd azt kérdezte:
- Nekem is van olyan?
- Hogyne lenne! - válaszolta a sápadt fiatalember, és igyekezett nem reszketni az áprilisi pislákoló napsütésben. - Lelke mindenkinek van.
- És azt meg lehet gyógyítani?
- Meg. De nagyon nehéz.
A fiatalember elmerengett egy kicsit, miközben a kisfiú pólóján húzódó csíkokat nézte, ahogy kicsit meggyűrődtek minden egyes kis lélegzetvételkor.
- Én is lelkeket gyógyítok. - mondta a kisfiúnak, aki továbbra is nagy szemeket meresztett rá.
- Tényleg? Akkor hogyan lehetsz beteg? Miért nem gyógyítod meg magad?
- Hmmm... a Lelkek gyógyítói igen kevesen vannak, és... egy ilyen gyógyítót csak egy másik Lélektisztító gyógyíthat meg, egy igen ritka kristály segítségével.
- Húúú! Én is lehetek lélekgyógyító? - bukott ki a lelkes kérdés a kisfiúból.
- Te?
A fiatalember ránézett.
Egy pillanatra élet költözött a szemébe, és elmosolyodott. Még a fájdalma is elmúlt egy villanásra attól, amit látott.
- Igen... Lehet... - válaszolta, és érezte, amint a kisfiú visszatartott vágya előhömpölyög belőle, de valami gátolta a teljes kibontakozásában.
- De ahhoz, hogy igazán jó Lélekgyógyító legyen belőled, nagyon kell vigyáznod erre! - mondta neki, és a zsebéből kis, tejfehér követ vett elő, mely valahogy szokatlanul sok színben ragyogott, mintha a szivárvány lenne belé zárva. A kisfiú szeme még nagyobbra nőtt a csodálkozástól, és ámulva nyújtotta apró kezét az angyal formájú kőért.
Egy pillanatra összeért a kezük. A láznyirkos ujjak az övéhez értek. Fura érzés volt, de a kisfiú a követ csodálva nem is figyelt fel rá igazán. Csak a padon ülő tudta, hogy abban a pillanatban átvette magába a kisfiú lelkére telepedett kétséget és megfelelni vágyást, ami a berozsdált gondolkodású, és minden változást elutasító apja miatt lassan elmérgesedve elfojtotta volna tiszta vágyai kibontakozását.
- Jóóó! Akkor én is Lélekgyógyító leszek! - mondta a fiúcska lelkesen.
- Biztos?
Egy pillanatra árnyék suhant át a nagy szemeken, ahogy a vágy stabilizálta magát a még őszinte, és sokat látó tekintetben, aztán felragyogott a szemeket magába foglaló arc is.
- Biztos!
- Akkor nagyon vigyázz erre! - ismételte meg a fiatalember, majd kicsit elfordult, mintha a mellettük bimbózó rózsa szirmait figyelné, hogy ne ijessze meg a fiúcskát a rátörő fájdalom izmait összehúzó hatásával. Mikor ismét kapott levegőt, és enyhült a szorítás, leszakította a rózsát és visszafordult hozzá.
- Ezt add oda anyukádnak, és mondd meg neki, hogy nyugodjon meg, minden rendben lesz a hugicáddal!
- Hugival? Lány tesóm lesz?
A kisfiú máris nekiiramodott, és kis lábaival kacsázva átszaladt a parkon, hogy majd orra bukva eltűnjön egy unottan ásító kétszárnyú kapu szárnyai között, markában végig ott szorítva a tejfehér követ.
Ennek már két napja. A kő nélkül pedig egyre rosszabb lett. De muszáj volt tovább adnia, és a legjobb helyre került. Thai-Pa mester úgysem ér már ide.
Ma reggelt ájult el először, amikor egy új, fiatal nővér hozta neki a reggelit. Már mindegy volt, s egy újabb lélek terhének átvétele már nem számított.
Valamit elrontottam valamikor. A technika nem elég. A lelkesedés nem elég. Talán sűrűben kellett volna megtisztulni. De Thai-Pa mester messze volt, és hirtelen annyi mindenkit talált, akin muszáj volt segíteni...
Ájultan sem álmodott, hanem újra átélte a magába fogadott fájdalmakat.
... egy apa üvölt a lányával, s kidagadnak az erek a halántékán, ahogy próbálja kudarcokkal mérgezett, régen elvesztett tekintélyét erőszakkal megtartani, és olyan pofon csattan, hogy a lány orra vére a függönyre fröccsen... rémület járta át, ahogy egy késpenge a fejétől néhány centire robbant ki a szobaajtó túloldaláról. A saját tehetetlenségét alkoholmámorba fojtó nő az emléktárgyakba, és gyermekei agyába ordítja a fájdalmát, miközben az ajtó megfogta pengétől megfosztott csuklóját végre lefoghatják idősebb gyermekei, hogy aztán a fotelhez kötözve várják meg sírva, amint elmúlik a tűz a tekintetéből... rátört a kétségbeesett üresség, ami abból a férfiból áradt, aki mindenét elvesztve állt lobogó köpenyében a híd korlátján, az utolsó lépésre szánva el magát. Emberek mentek el mellette, de mintha nem is látták volna... és ott voltak az arcok, a fájdalom könnyei, az elvárások terhe, az erőszak, az elfojtott vágyak bilincse, a reménytelenség, a hit elapadása, az illúziók hajszolása...

Egy kiáltás rántotta vissza a valóságba.
- A kislányom! Istenem! A kislányom!
A hang félelemmel átszőtt sikoly volt, mely a sivár falakról visszhangozva összeszorította a szívét annak, aki hallotta.
Ám nem hallatszott rohanó léptek zaja sehonnan. A portás akciófilmet nézett szűkre szabott, barátságtalan, kis fülkéjében, az ügyeletes nővér pedig szappanoperával mosta az agyát az emeleten.
A hang a parkból jött.
A fiatalember felült és kinézett az ablakon. A mustárszőke hajú nő tekintete a saját hasára meredt, és mintha könnyei közt motyogva nyugtatni próbálta volna a nagyra nőtt pocakjában megérkezni készülő kis lelket. Aztán megint felkiáltott:
- Segítsen már valaki! - aztán folyamatosan duruzsolt tovább. - Minden rendben lesz, Kincsem, minden rendben lesz! - mondta, és úgy kapaszkodott a szavaiba, mint aki attól fél, hogy ha abbahagyja, az ajkai közül utoljára elillanó hanggal, megszűnik a küzdeni akarás a gyermekéből is.
A gyógyító maga sem tudta, hogyan sikerült lebotorkálnia a lépcsőn, egyszer neki is esett a huzatba támasztott kávéautomatának.
- Jövök már! - kiáltotta, ám hangja nem volt több suttogásnál.
A nő felnézett rá, és olyan könyörgés volt a szemében, amit semmi áron nem lehetett megtagadni.
- Kérem! A kislányom... - sírta, mintha nem is látta volna, hogy aki mellé tántorgott, maga is borzalmas állapotban van. - Jön! Jön, pedig még nem kellene! És azt mondta, elakadt... pedig már elindult...
- Tudom. - mondta neki a fiatalember, és a fájdalom ködén keresztül a nő ijedt szemeibe nézett.
- Nem lesz... semmi baj... mindjárt.. mindjárt itt a segítség...
- Én csak... csak kiültem kicsit a padra... a csillagok alá...
- Nyugodjon meg! Kérem... lélegezzen... az jót tesz... a léleknek...- szűrte fogai közt a Gyógyító, s maga is így cselekedett, miközben verejtékkel átitatott ruhája a testére tapadt.
- Megengedi? - kérdezte a nőtől, tenyerét a kismama hasa felé fordítva.
A nő nem válaszolt, csak szipogva bólintott egyet, és tovább magyarázott a kicsinek odabent.
A baba erős volt. Hamarabb jött el az ideje, mint várták, és rátekeredett a köldökzsinór. A Gyógyító mindent látott. Azt is, hogy a csöppségnek az a sorsa, hogy megszülessen, és...
Keze a kemény hasfalhoz ért. Szíve egyre gyorsabban dobogott. Gyorsabban, mint az ijedt anyáé, mígnem egyszerre dobogott az érkezni kívánó gyermekével. A jobb oldali épület ajtaja ekkor csapódott ki. Hunyorgó lámpája fénypászmát vetett a kopott padnál görnyedő párosra, összekötve őket a feléjük rohanó, reszketeg árnyékot vető segítséggel.
A Gyógyító úgy irányította a görcsös rándulásokat, és a kicsiny kezeket a hasban, hogy tulajdonosa kiszabadulhasson, miközben elöntötték az anya lelkére rakódott fájdalmas emlékek.
"Még egy... kicsit... muszáj... kitartanom..." zihálta, miközben a szíve sínpárokat emésztő acélmozdony kattogásával zakatolt mellkasában.
Tekintete összekapcsolódott a nőével. Egy pillanat volt az egész.
Abba a pillanatba sűrűsödött minden.
Elfolyt a magzatvíz.
A nő szeme tágra nyílt, és hatalmasat nyögött, mintha valami nagy terhet dobott volna le magáról.
Az ápoló a társával együtt megmarkolta a könyökénél, és a hóna alatt a nőt.
A születendő lélek kiszabadult, hogy végre megérkezhessen.
Egy másik, végletekig elgyötört lélek pedig, teljesítvén a maga választott feladatát, elhagyta ezt a világot.
Kezében, angyal formájú, szivárványszín kő helyett, egy fonnyadó vörös rózsát szorongatott.


2008-01-19

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Visszatértem újra.

(Katarka, 2016.01.11 18:51)

El olvastam és úgy érzem sokat veszítettem volna, ha nem teszem. Csak gratulálni tudok. Ez a novella is a *tűzben született*, másképpen nem lehet ilyen szépet írni.

filumena@vipmail.hu

(lumena, 2009.10.12 10:18)

Ez nagyon szép, ma pont kristályokkal álmodtam.

zsepi

(Big Cat, 2009.06.09 15:05)

Hát van az úgy, hogy megtalálom a megfelelő szavakat. Amikor eljön az idő, nagyon ki akarnak jönni, én csak hagyom, hogy legyen, aminek lennie kell...

anyu65@gfreemail.hu

(dreamer, 2009.06.09 14:43)

Annyira tudtam, hogy kell a zsepi.