Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Az erdő őre

2008.12.15

Az erdő őre


- Hahó! Hahó! Erre! – hallatszott megannyiszor ez a vidám kiáltás, amikor kirándulók érkeztek a fenyveshez. Ugyan a táj mozdulatlan volt, csak a szellő borzolta meg barátságosan a fák ágait, s az emberek nem hallották az Erdő őrét, őt mégsem zavarta ez az aprócska tény, mindannyiszor boldogan kiáltott oda a vendégeknek, akik erre tévedtek. Nem ő volt a legmagasabb fa, nem ő volt a legidősebb vagy a legbölcsebb, de bizton állíthatom, ő volt a legvidámabb fenyő a környéken, és azért nevezte magát az Erdő őrének, mert ő volt a Borostyán fenyves legszélső fája egy kis dombtetőn, ahonnan be lehetett látni szinte az egész környéket.
Egy napsütéses nyári napon egy szomorú kislány járt arra. Természetesen ő sem hallotta az Erdő őrének vidám köszöntését, mégis leült annak tövébe, hogy ott sirja ki magát. Az Erdő őre átérezte a kicsi lány bánatát, és amikor a leányka sós könnyei a gyökerére csöppentek, nagyon elszomorodott. Úgy gondolta, adnia kell valamit az embergyereknek, ezért lepottyantotta neki a legnagyobb tobozát. A leányka ekkor felnézett, majd nagy szemeket meresztve vette kezébe a szép és életerős tobozt. Akkor létrejött a kapcsolat közöttük. A leányka elmosolyodott, elkente arcán a könnyeket, felállt és megölelte a fenyőt, aki boldog volt.
Onnantól kezdve a leányka kijárt hozzá az erdőbe. Az Erdő őre mesélt neki az erdőről, a leányka pedig mesélt neki kicsiny gyermekéletéről. Ugyan egyikük sem értette a másikat, de érezték egymást és ez elég volt. Sőt, ez így volt a legjobb.
Elmúlt a nyár, jött a szeles ősz, majd lehullt a mindent elborító fehér hó, de az Erdő őre tovább pompázott smaragdzölden, a leányka pedig minden héten meglátogatta. Olyankor minden megszépült, s Erdő őrének tűlevelei erőtől duzzadva kapaszkodtak a szélbe.
Évek szálltak tova, évszakok váltották egymást, a leányka pedig szépen cseperedett, miközben a Barátság toboza valahogy továbbra is olyan erős és szép maradt, mint amikor annak idején az Erdő őre neki adta.


Tél volt. Aznap sötét fellegek maszatolták el a növő Hold fényét, ami csak néha tudott kikukkantani a viharos szél által tépett felhőfoszlányok közül. Nagy pelyhekben szakadt a hó, de nem sok maradt meg a fák ágain, mert a förgeteg lesöpörte onnan a pelyheket, hogy aztán tovagörgesse azokat. Az Erdő őre sosem fázott, de ha meg is érintette volna a fagy, a leánykára gondolva mindig valami melegség járta át a gyökereitől egészen a legfelső ágáig.
- Hahóóó! Erre! – kiáltott bele a fekete éjszakába. Megérezte az érkezők jelenlétét, amitől felébredt.
Két ember tűnt fel a domb tövében, járásuk bizonytalan volt, mintha keresnének valamit.
- Erre! – kiáltotta nekik ismét az Erdő őre. – Az ösvény itt megy el mellettem, és keresztül vezet a Borostyán fenyvesen, ami megóv titeket a széltől! Erre gyertek!
Az emberek pedig jöttek. Mikor meglátták az Erdő őrét, egyenesen felé tartottak.
- Ez az! Mindjárt eléritek az ösvényt! – szólt nekik biztatón, és örült, hogy segíthet az éjszakában rekedt embereken. Azok odaértek hozzá és felnéztek rá, mintha méricskélnék. Egyikük megpaskolta a törzsét és mondott valamit a másiknak, aki erre intett neki, hogy álljon hátrébb, majd valami fényesen csillant a pillanatra kibukkanó Holdanyó fényénél.
Az Erdő őre annyira megdöbbent, hogy kiáltani sem tudott, pedig valami nagy fájdalmat okozott neki. És az a valami ismét megvillant, majd sötétségbe borult az erdő.
- Mit csináltok? Miért bántotok? Ez fáj! – kiáltott kétségbeesetten, ahogy egyre mélyebbre tűnt el törzsében az éhes fejsze. A fa és a fém találkozásának csattanásai a viharba vesztek, ahogy az Erdő őrének kiáltásai is. Körülötte minden csendes volt, mintha az erdő tudná, mi történik, csak tehetetlenségében inkább megalkuvón csendbe burkolózna. És akkor az Erdő őre megérezte a hideget. Amikor saját súlyától a hóba dőlve elszakadt az utolsó rostja is a gyökereitől, elhallgatott, s törzse gyantázni kezdett. A két ember a törzséhez szorította az ágait és vonszolni kezdték arra, ahonnan jöttek. Az Erdő őrét elárasztotta a keserűség, a csalódás és hullámokban tört rá a fájdalom, csak elhullott tobozai mutatták, merre vitt első és egyben utolsó útja.
Hamarosan egy szobában találta magát. Törzsét egy acélvázba préselték, s felállították, hogy úgy érezze, ismét büszkén áll a domboldalon, miközben gúnyt űzve belőle, tarka gömböket aggattak rá. Ünnepeltek, miközben ő lassan haldoklott, és magában a kislányt szólítgatta reményvesztetten. Napokig állt mereven a szobában, melynek lakói minden nap kivilágították, hogy még jobban láthassák a fényét vesztett tobozait, megszürkült kérgét és a kifakult tűleveleit, amiből könnyekként hullott mind több alá. Hiába szólt hozzájuk, hiába próbálta megérinteni a lelkület, nem figyeltek rá, élvezték a pompát, s hogy ő ott díszeleg a sarokban, csillámló angyallal a tetején. Hiába volt a szobában meleg, az Erdő őre egyre jobban érezte, ahogy a fagy megbénítja a rostjait, és magában zokogva aszalódott napokon keresztül. Egyik nap aztán nehezen felébredt és szomjúságtól elgyötörten vette észre, hogy leszedik róla a gömböket, a figurákat, a világító kis micsodákat, és levették róla az angyalt is, akire először azt hitte, azért van ott, hogy rá vigyázzon. Csak papírdarabok maradtak rajta. Végül kitépték az acélvázból és ő ismét a földre került, száraz tűlevelei pedig marokszám szóródtak szerte szét. Már nem volt büszke és erős fenyő, kiszáradt törzsét könnyedén kapta fel az ember, aki keresztül vonszolta a lakáson, majd nagy ívben az utca latyakká olvadt hómocskába dobta.
Az Erdő őre napok óta először érzett friss levegőt maga körül. Nagyot sóhajtott, aminek következtében újabb tűleveleket veszített. Mellette egy másik fenyő hevert fonnyadtan, törött ágakkal. Már nem volt benne élet. Az Erdő őre nem érezte a Borostyán fenyves közelségét, amire annyira vágyott, nem érezte erősnek magát, és már nem akart szólni senkihez. Néha emberek mentek el mellette, aztán mocsokkal terítette be egy arra járó autó.
Tudata kezdett kihunyni. Utolsó tűleveleit néma könnyekként veszítette el, és amikor a legutolsó is a latyakba hullott, mintha a kislányt látta volna közeledni a piros ruhájában, amiben először találkoztak.
De nem a leányka volt az.
A kislány otthon feküdt betegen és nem értette, hogy a Barátság toboz miért száradt el ennyi év után. És amikor rádöbbent, felkelt az ágyból, magára kapta a kis kabátját, kimászott az ablakon és a Borostyán fenyveshez szaladt, ahogy csak pici lábaival szaladni tudott. Lázrózsa nyílt az arcán, s melegítette a nagy hidegben. Zokogva vettette magát a hóba ott, ahol az Erdő őrének megcsonkított gyökerei az égre meredtek. Könnyei az arcára fagytak, kis keze a Barátság tobozt szorongatta. Így talált rá az édesapja, aki meleg takaróval burkolta be és haza vitte.
Ám az a leányka már nem az volt, aki azelőtt kacagva futott a fenyvesbe.
Valami eltört benne, valami megváltozott, elveszített valamit.
És attól kezdve minden karácsony éjjelén egy fát ültetett a Borostyán fenyvesbe. Körbe kerítette az erdőt és vigyázott minden tagjára.
Azóta ő az Erdő őre.


2006-01-18

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Sírni is kell néha...

(Big Cat, 2009.11.09 22:49)

Örülök, ha megríkattalak, mert az azt jelenti, volt hatása annak, amit írtam...

Nem baj, ha Andersenes!

(Katicabogár, 2009.11.09 19:35)

Mindegy, nem számít... Gyufaárus lány, és ólomkatona... Ez egyszerűen gyönyörű. Jó bőgős. Köszi az élményt!

Andersen hatás?

(Big Cat, 2008.12.16 11:38)

Kicsit talán Andersen-es lett, ha belegondolok...
A kis gyufaárus lány, meg a Féllábú ólomkatona... no azok voltak ilyenek. Mondjuk amikor ezt írtam, a fenyőfakivágás elleni érzések fűtöttek, de így utólag belegondolva...

Barátság

(Elf, 2008.12.15 19:07)

Ez szép :) szeressem...