Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Fagyott ujjak

2012.02.10

- Fázom.
- Tudom.
- De nem úgy. Jéghidegek az ujjaim.
- Tudom. Mert a lelked fázik.
- Hogy kerültünk ide? - kérdezte. Most ébredt tudatára, hol is vannak.
Amerre a szem ellátott fagy uralta hómező. A szél metszőn arcába vágott.
Lassan hajlította be az ujjait. Nehezen ment.
Aztán meglepő módon a bal kezéről lefoszlott a kesztyű, mint valami ősi pergamen lapjai, ha hozzá nem értő kezek markolnak bele otromba módon.
- Mi volt ez? - kérdezte meglepetten.
- Ez a fagy birodalmának harapása volt.
A férfi az elgémberedett ujjait bámulta.
Hajába belekapott a szél. Pedig határozottam emlékszik, hogy volt rajta sapka. Egy bohókás, pompomos végű, fülvédős sapka...
Következő harapással a másik kesztyűje tűnt el. Fogai vacogva koccantak össze.
- Mi.... mi ez...?
- Csak ne add fel. Fel kell melegedned!
A férfi leheletét kitépte szájából a metsző szél. Szemöldökét belepte a fagy. A horizonton sötét felhő kezdett hízni.
- Me... melegedjek ff-fel...?
- Igen. Muszáj!
- Ddde hol?? - kérdezte. Fagyott világ jég borította vidékén volt. Rajta kívül egy teremtett lelket sem látott. Csak a hang volt vele.
- Magadban.
- Mmmi?? - nyögte ki értetlenül. A következő harapás a kabátját tüntette el. Vastag pulóvere már kevés volt ebben a hidegben.
Dideregni kezdett. Le akart ülni, hogy egyre kisebbre húzza össze magát.
- Ne! Ne ülj le!
- Dddde... de...
- Ne ülj le! Mozogj! - mondta a hang.
A szürke felhő egyre hatalmasabbra hízva közeledett.
- Mmmozog...jak? A kk... kezem is ... aaalig bírom mmmmozgatni... - nyögte.
- Csak te tudsz segíteni magadon! Mozogj! Melegedj fel!
- Mmmm...
- Ne beszélj! Csak emlékezz!
- Emmmlékezz...zek? Mmmire? - szűrte a fogai között. Görcsösen szorította össze a száját, hogy megfékezze fogai vacogását.
- Nem mire, hanem kire.
A láthatárt betöltő kövérre hízott felhő kihasadt, mint egy liszteszsák. Mosolygó szájából ömleni kezdett a hó.
- GYERÜNK! EMLÉKEZZ! FEL KELL MELEGEDNED! - kiáltott rá a hang kétségbeesetten.
A férfi megpróbálta felemelni a lábát. Csizmája a talajhoz fagyott. A bőrcsizma orrát belepte a széllel bokájára hordott hó, mely lassan araszolt egyre feljebb a lábán.
- Nem... nem...  tudok.
- DE IGEN! GYERÜNK!
Úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Hátratántorodott. Csizmája reccsenve szabadult ki a szorításból.
Sötétkék sálja dühödten rángatta maga után a tomboló szélben, mely arcába vágta a szilánkosra fagyott hópelyheket.
Nincs segítség. Ez egy végtelen jégvilág. Nem fog tudni felmelegedni. - gondolta. A felhő mintha gúnyosan elmosolyodott volna az önsajnálatára, majd a tomboló szél letépte nyakáról a sálat és pillanatok alatt eltüntette a semmiben.
Emlékezzek. Mintha az segítene. Nemsokára megfagyok itt a senki földjén.
- EMLÉKEZZ!
Képek úsztak hunyorgó tekintete előtt, miközben könnyei az arcára fagytak. A következő pislogással gyémántként hullottak alá, de nem értek talajt. A förgeteg azokat is magával vitte.
Mintha nevetést hallott volna. Nem, nem gúnyos nevetés. Inkább gyermeki kacaj. Ismerős volt valahonnan. Azon kapta magát, hogy reménytelen helyzetével együtt vele kuncog. Pörgött, forgott, mintha körhintában ülne, és egyre hangosabban hallotta a kacagást. Behunyta elgyötört tekintete mélyén ücsörgő, fagyott pillájú szemeit.
A szédítő forgás nem maradt abba. Zöld foltok és kék égbolt váltotta egymást. Aztán kitört belőle a nevetés.
Mindegy. Már mindegy. - gondolta - Biztosan hallucinálok. Azt mondják, ez ilyenkor természetes. Na persze, természetes.
- Hogyan is lehet ez az egész helyzet természetes? - kérdezte magában, de túl hangosan ahhoz, hogy a hang is meghallja.
- Ez az! Csak emlékezz! Gyerünk!
Csak a hang láthatta, hogy a férfit egyre inkább hó borítja.
- EMLÉKEZZ!
Csak a hang érezte, hogy rohamosan fogyó ereje lassan nem lesz elég ahhoz, hogy talpon maradjon.
- GYERÜNK! FEL KELL MELEGEDNED!
A gyermeki nevetés nem akart abbamaradni, ő pedig reménytelen helyzetén őrült módon kezdett kacagni!
Aztán eszébe jutott a mondás: A Halál arcába nevetni!
Na igen, az ilyen lehet! Tébolyultan kezdett kacagni!
Akkor hagyta abba, amikor észrevette, hogy a gyermek már nem kuncog. Inkább mintha megijedt volna.
- Apa? - kérdezte bizonytalanul méregetve.
Hirtelen elhallgatott. Egészen éles lett a kép. Megdöbbent.
Emlékezett. A kislány azonban elhalványult. Kinyújtotta felé a kezét, de csak a fagyvidék süvöltött előtte.
Akkor sírni kezdett. Motyogott is tán valamit, de a szélben úgysem értette volna senki.
Összeszorította a szemeit, hogy belesajdult.
- Nem akarok megfagyni!
- Emlékezz!
- Nem... nem akarok...  mmmeghalni!
- EMLÉKEZZ!!!
Valaki átölelte.
Nem a hang volt az.
Ismerős volt az illata. Nem mert megszólalni, nehogy didergése közben megharapja azt, akinek ölelésébe kucorgott.
Pedig harapta már meg, csak éppen finoman. A fülcimpáját. Meg a nyakát. Jó volt érezni, ahogy a borzongás végigszalad rajta egy halk nyögés kíséretében. Ajkaival lassan araszolt a vállgödre felé, aztán belecsókolt. Forró lehelete nedves foltot hagyott a bőrön, amire finoman ráfújt. Sóhaj volt a reakció. Érezte, ahogy libabőrössé merevedik alatta a bőr. Tigrisként morranva folytatta a játékot, miközben orrát játékosan csiklandozta a másik haja. Visszafordult, és a nyakat csókolva araszolt lassan az elakadó lélegzetű ajkak felé. Mielőtt odaért volna, tett egy kis kitérőt az állon, aztán szinte belevetette magát a másik szájába.
Igen! Emlékezett! Emlékezni jó!
Amikor úgy érezte, semmije sem maradt, rájött, micsoda gazdagság rejlik az emlékek között!
Szíve erősebben dobbant, szabadulva a jégbörtönéből.
Ha már ostoba mód halni kell, ezzel a képpel, érzéssel teszi! - gondolta.
Ismét a meleg félhomályban volt, szorosan ölelő karok között. Aztán a két test szétvált, és érezte, ahogy a körmök megkezdik utazásukat lefelé, finoman karcolva az oldalát. Az egy szájból ismét kettő lett, és a másik most az ő nyakán kúszott a mellkasára. Elidőzött ott egy kicsit, miközben az ujjak már egészen kellemes helyen kalandoztak, aztán a puha ajak a huncut ujjak után indult.
Nem is érezte, mikor dőlt el a teste.
Nem érezte, hogy összefagytak a szempillái, nem érezte, hogy lélegzete már nem jut fel a torkán.
Nem érezte a tompa becsapódást sem, mert a zuhanás nem ért véget.
Átbillent a súlypontján, és pörögve hullott a semmibe...

Aztán zihálva ült fel.
Nem volt hómező, nem volt fagy. Takarója méltatlankodva gyűrődött össze az ölében.
Egyedül volt. Egyes egyedül.
Legalábbis látszólag. Azonban tudta, hogy nincs egyedül. Már vagy öt éve.
Lassan megnyugodott, végül elmosolyodott.
Nem, nem fog megfagyni. Nagyon sokat fázik még, de megfagyni nem fog. Amíg nincs egyedül és erre emlékezik, addig nem.
A szoba csöndjébe halk gyermekkacaj szaladt.
Megvakarta az orrát. Mintha haj csiklandozta volna.
Elmosolyodott. Már nem fáztak az ujjai...


2012.02.10.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nagyon sokat számít a csomagolás

(Big Cat, 2016.01.11 15:24)

Örülök, hogy vissza-vissza térsz!
Szeretem kevésbé hétköznapi formában elmondani a gondolataim, és azt, amit értéknek gondolok. Jó érzés, ha sikerül velük nyomot hagynom az olvasóban.

vissza-vissza térek

(katarka, 2016.01.11 14:32)

Nem véletlen, hogy vissza-vissza térek. Én is írok, de egészen más a stílusom. Nagyon tetszik a stílus ami a mondanivalót az emberek elé tálalja. Teljesen egyéni és ez nagyon jó.

fagy

(Elf, 2012.03.10 06:17)

a témája ijesztő de nekem ez nagyon nagyon tetszik...