Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Megérkeztem

2008.12.04

Megérkeztem


Megérkeztem.
Nem tudom honnan, és nem tudom hová, de megérkeztem.
Jó itt. Miért is lenne rosszabb, mint máshol? Körbe vesz a forgatag, a nyüzsgés, ám én nyugodt vagyok, minta álom és ébrenlét között lebegnék, így nem is nagyon fogom fel körülöttem a dolgokat.
Emberek. Sietnek. Tarkák, suhognak, mennek és mennek, mint szorgos hangyák, ki tudja milyen céltól vezérelve, ám ez a cél mindennél fontosabb lehet, ha nem figyelnek oda semmi másra. Egyikük majd fellök nagy sietségében, rohan valamilyen jármű után. Busz. Így nevezik. De nem éri el...
Dühös, szörnyen dühös és haragja hullámokat vet körötte, mint amikor kavicsot dobsz a tóba. A hullám elér másokat is, de azok fel sem veszik, annyira el vannak foglalva magukkal. Viszont engem szinte hátratántorít. Én érzékeny vagyok. Ezért is tudom, merre kell mennem, bárhol is vagyok...
Egy vak ember rezzen össze mellettem. Ő is érezhetett valamit az iménti dühből, pedig a következő busz már fordul is be a sarkon...
Tovább megyek, szinte nem is látom a környezetem, csak a mozgást a szemem sarkából, a forgatag csak homályos foltokból áll, és érzelemhullámokból. Egy kutya liheg a gazdájára várva a bolt előtt, egy rég keresett könyv megvásárlásának öröme, unalmas várakozás a borbélynál vagy a postán, rohanó gondolatfoszlányok közepette. Autóban ülő személytelen személy dobolása a kormányon, a zene üteme a rádióból vetekszik a kipufogócső világba okádott füstjének ritmusával, miközben valahol feketerigó keresi párját a szürke falak között.
És akkor meghallottam.
Meghallottam, amit kerestem. Vagy inkább ő keresett engem?
Mély hangú dúdolgatás, mely néha rekedtes dallá erősödött...
"Ez minden, mit adhatok neked..." - hallatszik mögülem néhány üléssel hátrébbról. Mikor szálltam fel a buszra?
"Nincs mááár, amit adhatnék nekeeed, nincs már semmim..."
A szöveg sokszor alig érthetően bukkan fel az elgyötört torokból, melyet kérgesre égetett a tömény szesz. Én mégis értem minden szavát. Mert csak egyik felem hallja tompa énekét...
"...nem lesz vacsora.... Siess haza, vár a mama..."
Mert a másik felem nem a szöveget hallja, hanem a hangot.
A hangot, melybe annyi keserűség van rejtve, hogy már attól összeszorul a szívem, hát ha még figyelnék arra is, amit ez a hang mond.
Hátra fordulok. A férfi nagyon rosszul néz ki. Csomókba összetapadt homokszőke haját félig kötés fedi, mely homlokát fogja át, koszosszürke csíkjaival. Fénytelen tekintete alatt mély árkot hagyott az idő, szája lefelé görbül, mintha folyamatosan sírna, pedig már rég elfogytak a könnyei. Bőre a kosztól és a naptól sötétebb árnyalatot kapott, de arcát már nem rejti a szutykos ballonkabát gallérja mögé.
Úgysem látja senki.
Ha oda is néznek, ahol éppen van, akkor is átnéznek rajta, és érdektelen tekintetük már nem tükröz szánalmat, sem megvetést. Úgy néznek rá, mintha egy üres buszülés lenne ott, ahol ő épp a fájdalmát kiáltja világba. De nem csak a szemek vakok, a fülek is süketek, legfeljebb annyit hallanak belőle, hogy "Siess haza.... siess... haza.... vár a... mama...", és igyekeznek nem is odafigyelni a káráló hangra, mely minduntalan a zajba fúl, egyre erőtlenebbül.
Aztán valahogy összeszedi magát, és a nyíló ajtóhoz vonszolja lélekben összetört, erőtlen testét, amit mások csak tántorgásnak neveznek. Ha tudnák, hogy ez már rég nem a szesztől, hanem a hatalmas terhektől van...
Én is leszállok egy másik ajtón. Nézem bizonytalan tartását. Látszik rajta, fogalma sincs, merre menjen, hisz mindegy milyen irányt választ, akárcsak jómagam.
Mellé lépek.
Együtt megyünk át lassan az úton, melyen épp nem jár autó. Mikor átérünk, csattogva, dörögve kavarja fel a port mögöttünk egy több tonnás kamion. A porszemcsék lassan kavarodva szállingóznak vissza a földre, mint újraszülető apró lelkek.
Lassan felfedezi, hogy még mindig mellette állok.
Felpillantana, de félúton megakad a mozdulat, s inkább lesunyja fejét.
- Jöjjön! Üljünk le ide! - mondom neki, és egy gyártelep idő rágta rácsait fogva tartó betonsávjának tövébe zökkenek. Erőtlenül mellém huppan, még a levegő is kipréselődik tüdejéből, s azzal mintha újabb darabka távozna megtört lelkéből. Szótlanul ülünk egymás mellett, míg a felzavart homokszemek befejezik táncukat a lemenő nap fényében, s eltűnnek a mélyzöld fű szálai között.
Valahonnan egy üveg kerül a kezeim közé. Nem lepődöm meg rajta, hisz most pont erre van szükség. Előhúzom köpenyem mély zsebéből, és szótlanul felé nyújtom.
Nem mozdul, de tudom, hogy szemei a sötét üvegre tapadnak. Nem mohón, inkább bizonytalanul.
Kicsit közelebb tolom hozzá, egy megnyugtató, ki nem mondott gondolattal.
Reszketeg kéz nyúl a törékeny nyak felé. Olyan lemondás és beletörődés hullám csap meg, hogy alig kapok levegőt. A mellkasa elé veszi, és ott tartja egy kicsit, mielőtt kihúzná fogával a dugót, mely apró rovar után pattan a homokba. Már nem lesz többé szükség rá.
Nagy levegőt vesz, mintha tartana attól, ami következik, aztán belekortyol. Az alkohol égeti sebek marta torkát, könnybe lábad a szeme a belső fájdalomtól, mégis nagyot húz belőle, mintha a szesz tisztára égethetné agyongyötört lelkét.
Nem mond semmit, mégis érzem köszönetét, és ezzel vége is szakadt részéről a dolognak. Ám én érzem mindazt, ami ajkára tolulna, ha meg merne szólalni. És ez a néma örvény magába szippant.
Megrázom a fejem, próbálok nyugodt maradni, és továbbra is nyugalmat árasztani felé, hisz nincs is másra szüksége. Újabb kortyok égetik nyelőcsövét, mintha ezzel a tűzzel megtisztíthatná magát bűneitől. Talán úgy is van...
Az est hirtelen szállt le, a halódó napkorong eltűnt az örökkön füstölő gyárkémények füstjében. Sercegve kelnek életre az utcán a lámpák, megvilágítva a közeli buszmegállót, ám hideg fényük hozzánk már nem ér el. Jótékony árnyat ad a fölénk tornyosuló fa, melynek csekély lombját enyhe szellő borzolja.
Már alig maradt valami az üveg tartalmából, mire éreztem, hogy a férfi megnyugodott. Feloldódott egy olyan állapotban, melybe már nem törhet be a külvilág zaja, és aminek csendjében egy kisgyerek halk énekét véltem hallani. Elkezdett hullani a hó.
A férfi végre felemelte a fejét és rám nézett. Tekintete oly tisztán csillogott, ahogy csak egyszer csilloghat az életben. És abban a tekintetben benne volt minden. Elakadt a lélegzetünk.
Tudtam, mi következik most, de erre mégsem tudtam soha felkészülni!
Pillantása beleégett az agyamba. Gyönyörű barna szemei voltak. Nagy, riadt barna szemek, melyek mögött gyermeki félelem lapult, de egyfajta nyugalom is, mintha tudná, hogy hamarosan megszabadul terheitől, melyek összeroppantották valaha erős lelkét.
És akkor egész közel került hozzám megtört tekintete, majd sötét szembogarában egy születendő gyermeket véltem felfedezni, akit szerető anya ölel. Lassan bukdácsolva talpra áll, majd újra fenékre huppan. Aztán önfeledten játszik a homokozóban egy törött karú katonával. Az iskolában merengve bámulja az ablak elé nyúló ágra röppent rigót. Vidáman kergetőzik az osztálytársaival, miközben tanulja a betűket, melyekből újabb és újabb szavakat alkot nevető ajkaival. Majd ezek az ajkak kiáltanak a világba, mikor a szeretett anya nem jön többet haza.
Apa azt mondta, elment látogatóba a nagypapához, de nem jön többé vissza, mert nagyon beteg volt. Nagyapáék viszont vigyáznak rá. Neeem! Én anyááát akarooom!
Egyre rosszabbak az osztályzatok, apa is egyre morcosabb. Szeme előtt egy ököl villan, és ő a porba zuhan. Az osztálytársak meg csak nevetnek. Kinevetik őt, és nem értik, miért kellett ez a verekedés, amin elbukott. Már otthon sem jobb a helyzet. Apa ül, és azt a büdös valamit issza, amitől hiába néz rám, nem lát engem. És akkor nagyon dühös lesz, és előveszi a nadrágszíjat, és nekem esik. Pedig én nem csináltam semmit! Apa, apa, ne! Kérlek!
Aztán apa is meghal. Elmegy anyához. Remélem őt nem bántja majd...
Folytatom, az iskolát és mérnök lesz belőlem. Egy mérnök, aki jól dolgozik, pontos és sok szépet alkot. Elismerik a tudásom, amit a dühömön keresztül szívtam magamba. Már van autóm is, azzal járok dolgozni. Aztán feltűnik Bíborka, aki úgy néz rám, hogy attól felgyorsul a szívverésem. Aztán megcsókolom, miután felhajtja az arcát fedő fátylat, majd együtt futunk a tengerparton, lehagyva az apró, ollóikat csattogtató parti rákokat. Halványzöldre festjük lakásunk falát, mert ő úgy szeretné, majd tapétával fedjük el az évek rárakott szürkeségét, amit gyermekünk oly előszeretettel firkálgat össze a kicsiny ujjai közé szorított ceruzával. Madáretetőt állítok fel az ablak elé, kisfiam pedig, már ismeri a hozzánk járó szárnyas kis vendégek nevét. Aztán felhők lepik el az eget. A gyár, aminek évekig terveztem, tönkremegy, nem bírja a konkurenciát. Leépítenek, a végkielégítés, pedig elúszik. Nem vagyok már fiatal az újrakezdéshez, de megpróbálom. Bukdácsolok az életben, miközben észre sem veszem, hogy Bíborka már másnak bontogatja szirmát. Annak, aki biztonságot tud nyújtani neki, aki elszereti tőlem Őt és a gyermekünket. Már hiába nyújtom felé a kezem, ujjaim csak a hideg párnát markolják éjszakánként. Magányom csak a zöld üveg mérge enyhíti, ami nem kérdez, nem követel, nem kínoz, nem hazudik, csak nyugalmat ad. Bódult nyugalmat, ha már a gyermekem és a lakásom elvitte a kocsimmal Az, aki csak az én virágszirmommal törődik, s mint fergeteg hagy maga mögött életem romjai között...
Az idő mély barázdát szánt az arcomba, szemeim alatt árkok sötétlenek, miközben a Duna fekete fodraival szemezek. De sosem volt elég erőm hozzá. A hónapok nyomorultul tűnnek el a semmibe, s magam sem tudom, miért vonszolom még magam, mit keresek még itt, mire várok...
" Siess haza... vár a mama..."
Aztán az idő visszalassul a megszokott iramába, és egy időtlen arcú, szakállas férfi, melegbarna szemei tartják fogva elgyötört tekintetem. Milyen gyönyörű! Milyen fényes! Milyen csodálatos!

A férfi tekintetében megkönnyebbülés látszott, miközben meglepetten nézte könnyek szántotta arcomat. Aztán felsóhajtott és szeméből kifutott a ragyogás. Néztem homályosodó tekintetét, ami már nem rám nézett, hanem valahová a messzi távolba. Kisimult arcán nem olvadtak el a hópelyhek. Megfogtam száraz kezét és kivettem belőle az üveget. Egyetlen korty maradt az alján.
Nagyot sóhajtva ittam ki utolsó cseppig, amit nekem hagyott belőle. Könnyeim az arcomra fagytak.
Felálltam. Eltettem az üveget, hisz tudom, szükségem lesz még rá újból és újból.
Mikor az éj árnyai közé sétáltam, nem hagytam nyomot a hóban. Akkor már mosolyogtam fagyba dermedt könnyeimmel az arcomon. Megnyugodtam. Hangtalan távolodtam tőle. Attól, aki siet haza... akit vár anya... és vár apa...
Eltűntem az árnyak között...


Megérkeztem.
Nem tudom honnan, és nem tudom hová, de megérkeztem...

2004-04-09

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

dilemma

(Elf, 2008.12.04 12:42)

két világban élünk. Ebben is látom. Tőlem távoli ez a világ. Nem tetszik annyira, mint a többi novellád. Pedig tudom ezt te szereted :)