Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Szerelembetegség

2010.06.04

Szerelembetegség

(ajánlott dal közben: Celtic Woman - You Raise Me Up)

Hetek óta kitartóan esett az eső. Szürke fellegek borultak a tájra, s a párás levegőtől rátapadt a ruha az emberekre. Most is hallani lehetett, ahogy kopogó dobolással veri a beépített erkély feletti hullámlemezt, s amíg a monoton ritmus szólt, megadta a hívást az újabb esőtánchoz. Ám a szobában nem táncolt senki.
Két alak feküdt szorosan összebújva a sötétben egy leopárdmintás takaró alatt. A nő feje a férfi karján pihent, míg a férfi hátulról szorosan mögé simult, s jobb karjával átölelte kedvesét. Nyugalom és összhang volt kettejük között a teljes biztonság megnyugtató illúziójával. Nemrég még hevesen vert a szívük, ahogy testük izzadtan fonódott össze és kapkodva vették a levegőt a gyönyör pillanatában, most viszont a nő egyenletesen lélegzett a férfi karjaiban. Bár a férfi mellkasáról már szétszaladtak a szeretkezéstől nyíló lázrózsák, teste még mindig meleg volt. Sokkal melegebb, mint szokott. Szokatlanul meleg.
Tenyere mindig forrón simított végig a nőn együttlétek után, s órákon keresztül nem csillapodott a belőle áradó meleg, mely úgy vélték a szívből fakad. Évek óta így volt ez, s nem tudták mitől ez az erőteljes belső hő, melytől a nő hajnalban néha már félretolta magáról a takarót. Ám a férfit el mégsem engedte. Jó volt, túl jó volt összebújni vele. A korai ébredés utáni néhány órás tevékenység után pedig jó volt ismét befészkelnie magát a férfi karjai közé és felmelegedni öntudatlan szeretetének melegében.
A férfi már tudta honnan ered a testét átjáró hőség.
Sosem ment ezzel sem orvoshoz, sem különös képességgel megáldott vagy megvert emberhez. Miért is ment volna, hisz nem érezte betegnek magát. A forróság nem járt lázzal, legtöbbször a tenyerében fókuszálódott a hő. Úgy vélte, ha rátalálna egy misztikus, tán meg tudná tanítani őt a kézrátétellel való gyógyításra. Valahol érezte, hogy ezzel lehetne mit kezdeni és volt, hogy nyugodtan koncentrálva használta érintésének erejét, de úgy gondolta, több erő van benne, mint amiről tud.

Aztán egy nap rájött, mitől lángol a teste. Szörnyű felismerés volt, de nem tehetett ellene semmit. Ő úgy nevezte: szerelembetegség.
A nő közelsége belső békével töltötte el, felmelegítve a lelkét, és ez a hosszú évek alatt sem gyengült. A férfi tenyeréből akkor áradt leginkább a döbbenetes meleg, amikor együtt voltak, de akkor még nem sejtette, hogy ez valójában egyfajta védekező reakció. A boldog együttlétek során termelődő endorfin egy génhibás hormonnal keveredve folyamatosan támadta a szervezetét, és a testében zajló állandó küzdelem volt a forrása keze melegének. A szerelembetegség lassan felemésztette a férfit. Először a torkát marta fel gyengülő gyomrának visszatoluló savkipárolgása, majd a szíve vert egyre gyakrabban szabálytalanul, s néha majd leszédült a nő mellől a szerelmezésük után. Az ízületeit is kikezdte a testét emésztő kór, jobb vállába már évek óta állt élesen a fájdalom, amit sosem tudott megszokni. Egyre többet köhögött, néhány hónapja már csúnyán váladékozott a torka és sokkal fáradékonyabb lett.
Mindettől függetlenül a férfi sokat mosolygott és szeretettel cirógatta a nő haját, aki este az ölében aludt el, miközben ő egy filmet nézett. Most sem történt másként, majd amikor vége lett a filmnek, óvatosan kicsusszant a nő feje alól és lekapcsolta a számítógépet. Kiment, hogy írjon néhány sort reggelre a hajnalban ébredő kedvesének, miközben rá gondolva elmosolyodott. Mosolya köhögőrohamba fulladt, de szerencsére a nő mélyen aludt. A férfi vércsomót köpött a fehér mosdóba, mely a lefolyóba szaladt halványuló vörös csíkot húzva maga után.
Az erőm is így fut ki belőlem – gondolta – de akkor is szeretem! Sosem találkoztam még olyan nővel, akivel el tudtam volna képzelni az életem idősen, mikor a kor már barázdát váj az ember száraz bőrébe.
Ismét köhögés tört rá, ahogy a gondolatra elöntötte szívét a boldogság. Az ajtófélfába kapaszkodott míg a testét rázó remegés elmúlt.
- Jövök már, Édes! – suttogta a szoba sötétjébe, majd az érzelmeitől lángoló testével szorosan a nőhöz bújt, aki erre abbahagyta a horkolást. A férfi cirógatni kezdte mélyen alvó kedvesét, és elhatározta, hogy ma este ébren marad. Érezni akarta a nőt mindenestül. Egészen szorosan hozzásimult, ágyéka lassan kihunyó élete társának fenekéhez simult. Lábát az ágy fémkeretével hűtötte, de ez nem sokat javított a testét emésztő kór lángjai ellen. Nagyot sóhajtva szívta be a nő illatát, majd fújt egyet, hogy a rakoncátlanul orrába ugrott hajszálat odébb szusszanja. Erre ismét elmosolyodott és mosolyogva idézte fel az emlékeit, melyek melegséggel töltötték el.
A nagy beszélgetéseket, az órákon át tartó sétákat, ahogy megismerkedtek és azokat a kis csodákat, amiket együtt éltek át az évek során, a felejthetetlen, életerős vörös rózsával együtt, amit a Balatonban talált és nyújtott át neki csónakázás közben. Órák teltek el így és a férfi teste már túlhevült a lázhatáron. Egyre fáradtabb lett, de nem akart elaludni. Nem aludhat el! Tudta, hogy nem ébred fel többet és addig akarta húzni ezt a boldog pillanatot, amíg csak lehet. Mert már nem lehetett sokáig…
Ám a szeretet ereje, mellyel azt mondják, hegyeket lehet mozgatni, végül legyőzte.
Álmában újra ott ült a gumicsónakban s húzta az evezőket. Igyekezett úgy fordítani a csónakot, hogy a nő élvezhesse a vörösbe hajló égbolton lassan alábukó napkorong gyönyörű látványát. A férfi csak kicsiben élvezte a kedvese napszemüvegére rajzolódó naplementét, ám annál mégis többet látott. Hiszen mindeközben láthatta párja boldog mosolyát, mögötte pedig az elszórtan fodrozódó nyári felhőket. Ekkor meglátta a vízben a vörös rózsát. Csodálatos volt! Lassan arrafelé evezett, és megjegyezte a nőnek, hogy mindjárt ad neki valamit. Ő persze elképzelni sem tudta, mit kaphat itt a vízben, távol a parttól. Aztán átnyújtotta neki a vízből kiemelt egyetlen szál vörös rózsát. Tökéletes pillanat volt!
A férfi álmában is, akárcsak akkor a Balatonon. Olyan pillanat, amiből nem sok van az ember rövidke életében. Mint valami csoda. Ők pedig ámulva itták be ezt a boldog, tökéletes pillanatot. Aztán a láthatáron lebukott a forró napkorong és mindent elborított a sötétség.
Odakint tovább dobolt az eső a hullámpalán.

2010.06.04.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

igaz...

(Big Cat, 2010.10.26 15:30)

Olvasni mindig jó megállni egy kicsit...

Ebben a novellában túl sok van belőlem. Talán azért sikerült ennyire jól. Legalábbis Nekem és Neki...

Szeretem

(Rózsa, 2010.10.26 14:51)

A mai rohanó világban jó megállni e pár sort elolvasni.
Elgondolkodtató.Mélyreható.Igaz!

döbb

(Elf, 2010.06.04 19:12)

olvasás közben nem tudtam, hogy utáljalak vagy szeresselek ... nagyon fájdalmas ezt így olvasni, hogy szinte csak igazat írtál... TÚL valóságos...
de gyönyörű
50 év múlva elmehetsz így... majd utánadalszom...

Köszönöm!