Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - A párbaj

2009.07.07

A párbaj

Az Ezüst kard fogadóban nem volt nagy forgalom, de sosem telt unalmasan Bordion fogadós napja, mert itt mindig történt valami.
Itt köttettek nagy fogadások, érdekes szópárbajok emelték sokszor a hangulatot, messziről jött kalandorok mesélték éjszakába nyúlóan kalandjaikat. Ha bárd szállt meg nála, távoli vidékek legendáit énekelte meg Bordionnak fizetségül. Sok szerencselovag találkozóhelye volt ez, rendeztek itt szkander versenyeket, kihívásokat, ha nem volt ünnepnap vagy hétvége, akkor pedig) bűvészeket, illuzionistákat, táncosokat vagy színészeket kért meg egy-egy fellépésre, színesítve az estét és jó hírnevet biztosítva a fogadónak. Bár előfordult néhány verekedés, a rendbontókat rövid úton hajította ki Tophargon, a mutáns troll és Balorian, az északi Jéghegység fagyos tekintetű barbárja. Csak egyszer ütött ki tűz az Ezüst kardban, de a vendégek higgadtan segítettek megfékezni a lángokat.
Bordion ezért legtöbbször jókedvű volt, arca szinte mindig mosolygott, mindenkivel barátságosan viselkedett. Szerették is a városban, és fogadóját szívesen látogatták még így is, hogy az egyik legdrágább volt, a különlegességek miatt.
A mai érdekesség egy papvarázsló élménybeszámolója volt, aki két társával érkezett nem sokkal napnyugta előtt. Egy nagybajszú lovag ült tőle jobbra, kinek vörös haja fonatokban omlott széles, páncéllal takart vállaira. Lábainál kétkezi pallos nyugodott díszes tokban, ősei címereivel. Vele szemben egy feketesörényű barbár ült, keze mellett csatabárddal, farkasprémes köpenyét a székre terítette. A papmágus történetét csak néha szakította félbe egy-egy böfögés, amely a barbár gyomrának telítettségi fokát jelezte, mivel már félórája zabált, - vagy egy-egy hallgató felkiáltása az újabb korsó toroköblítőért. Zomarnak egyelőre csak tíz-tizenkét fős hallgatósága volt, de ahogy közeledett a vacsoraidő, egyre többen gyűltek köré.
- És, amikor a Varkaudarok megrohanták csapatainkat, papjaik tűzesővel borították el az első védvonalunkat, erre mi pajzsot vontunk harcosaink köré, akik Raia nevével ajkukon estek a csürhének. Már kezdtük magunkat nyeregben érkezni, amikor méregfelhőt bocsátottak ránk és mintha ez nem lett volna elég, északról sötét fellegként érkeztek a vérszomjas Grákó denevérek. Dornodon papjai úgy látszik összeszűrték a levet a halál Istenének, Leahnak papjaival.
Úgy látszott elbukik csapatunk ekkora nyomás alatt, de szerencsére megérkezett társam: aki Elenois híve és sikeresen elkábította a Varkaudarokat: Leah halálon túli teremtményeit pedig visszaűztük a sötétség birodalmába, ahonnan jöttek.
Kocsmáros! Hozz még egy korsóval nekem és a barátaimnak abból a Basíniai óborból: teljesen kitikkaszt a csata elbeszélése!

A hallgatósága ekkor már szinte az egész fogadóra kiterjedt, csak néhány kereskedő tartott üzleti megbeszélést halkan két gyanús kinézetű kalandozóval, egy kobudera hölgy próbálta magát felkínálni két harcművésznek, és egy törpe hevert az átellenes sarok tölgyfaasztalán részegen.
A törpe melletti sarokban pedig, egy sötét csuklyás alak ült, de a pipafüst és a lámpás hiánya olyan valószínűtlenül szürkévé tette azt az asztalt, hogy első pillantásra nem is lehetett tudni, van-e ott egyáltalán valaki. Bordion alig győzte két segédével a kiszolgálást az éhes-szomjas vendégeknek. Zomar meséje - akár igaz volt, akár nem, sok embert idecsalt, s a mai napra is jó bevételt könyvelhetett el a - valószínűleg ezért - mindig vidám fogadós.
- Nos győzelmünk óta nem támadták meg Szerin városát. Mikor helyreállt a rend, elindultunk, hogy a környékr6l elűzzük a maradék Varkaudart. A megtépázott támadókkal már nem volt sok probléma, sőt a kisebb csoportokat sokszor veszteség nélkül küldtük Leah birodalmába, vagy űztük ki az erdőkből, hegyekből. Igaz találkoztunk néhány élőholttal is, de játszva el bántunk velük.
Zomar jó nagyot hozott a korsóból, majd folytatta:
- Én mondom nektek, ez a csürhe megfelelő vezér nélkül még a seggét sem tudja kitörölni! Ez a szedett-vedett banda egymagában semmit sem ér! Gyáva, alakoskodó, suttyó mind! Elég, ha az ember rájuk kiált, és máris futnak. Leah Zombijai pedig engedelmes játék-katonákként túrják vissza magukat a földbe, csak pár szavamba kerül. Ezek egyedül sosem bírnának ellenállni egy harcosunknak sem, nemhogy… 
Miközben Zomar nagy hévvel beszélt, a sötét sarokból kivált egy árny és a nagyszájú hangadó felé indult. Lépteit akkor sem hallotta volna meg senki, ha tökéletes csend uralkodott volna az Ezüst kardban. A társaság csak akkor vette észre a csuklyás alakot, mikor az már melléjük ért. Azonnal utat nyitottak neki. A hirtelen beálló csendre Zomar csak akkor figyelt fel, amikor egy hideg kéz érintését érezte a vállán.
Hátrapillantott, s egyenesen egy fehér szempárba nézett, mely mintha egy pillanatra vörösen felizzani látszott volna. A csuklya halottsápadt arcot takart, penge vékony, fekete ajkakkal, s olyan kis orral, mely szinte ki sem állt a szögletes fejből. A csuklyás megszólalt, hangja halk volt, mégis érződött belőle a hatalom:
- Ezt vond vissza!
Zomar meglepődve csukta be a száját.
- Mit képzelsz ki vagy te, hogy büntetlenül sértegetheted Leah papjait?! A Varkaudarokról nem is beszélve! Nagyszájú mitugrász vagy, nem pedig varázsló! Nevetségessé teszed Leah-ot! Nem félsz, hogy csontmarkával kitépi lelked a testedből?!
- Khm … - köszörülte meg torkát Zomar. Az idegen bárki is legyen - megsértette őt ennyi jelenlévő előtt. Nem vonhat vissza semmit, ki kell állnia állítása mellett, különben nevetségessé teszi magát.
- Téged senki sem kérdezett! Azt mondok, amit akarok és ott, ahol akarom! Ha nem tetszik, távozhatsz! Igyekezett magabiztos lenni és nem nézni az ismét fel izzó szempárba. Csak nem akarsz megfenyegetni?
A feketesörényű barbár felállt maga elé tartva csatabárdját, hogy társa szavait nyomatékosítsa.
A hallgatóság hátrébb húzódott, a fogadóban teljes csend uralkodott, Boridon pedig idegesen pillantott két kidobóembere felé. A lovag is kezdett feltápászkodni, de ekkor valami történt, ami arra késztette, hogy meggondolja magát, és a helyén maradjon. A csuklyás ugyanis néhány szót suttogott és a Barbárra mutatott.
A feketehajú izmoktól duzzadó mellkasa pillanatok alatt beesett, bőre elszürkült, karja elvékonyodott, a csatabárd kiesett a kezéből, erőtlenné váló lábai alig bírták megtartani testét, ezért döbbenten a székre huppant. Felnyögött és ugyanolyan meredt szemekkel bámulta az idegent, mint a többiek.
- Nem hagyom, hogy Istenemet sértegesd! Most nem öllek meg arcátlanságodért. Holnap, mikor a nap felkel, legyél a Vérmezőt és a Trollok erdejét összekötő, a Zulain folyóján átívelő fahídnál. Ott megmutathatod, mit tudsz.
- Ott leszek. - válaszolta kissé sápadtan Zomar.
A csuklyás alak kezdett elszürkülni, alakja elmosódott, majd füstté vált. Boridon felsóhajtott, többen idegesen pislogtak körbe.
- Ott leszek! - ismételte meg Zomar - Majd megmutatom neki, mi az igazi erő. - kezdett ismét magabiztossá válni, s felemelte a hangját.
- Aki kíváncsi a párbajra, holnap legyen a kijelölt helyen!
Addig is, mindenki a vendégem! És meg lehet kötni fogadásokat is.
A tömeg, feledve az eddigi feszültséget, egyszerre kiáltott fel az ingyen korsóért. Zomar megmentette a becsületét és a hangulatot, bár ez jó néhány aranyába került. Eztán társához fordult, aki teljesen erőtlenül sóhajtozott az asztalnál, és néhány szót mormolva feloldozta az ártó varázslat alól. A papmágushoz nem szóltak társai, látták gondterhelt arcát. Igaz, hogy Zormart nemcsak Raia, hanem Fairlight is kegyeibe fogadta egy régebbi cselekedetéért, sejtették, hogy holnap kemény küzdelemnek néz elébe. És tisztában voltak ezzel barátai is.
 
Hűvös napra ébredtek, ahhoz képest, hogy nyárelő volt. A fahíd két oldalán Zomar két társa állt. Nem messze tőlük a bámészkodók kis csoportja várta, hogy a kihívó fél megjelenjen. A Vérmezőn néhány kisebb sziklán kívül semmi sem látszott. Mikor a nap vörösen kibukkant Dorimon hegyei mögül, megjelent a csuklyás. Talán egy szikla mögül lépett elő, talán a földből bújt ki, nem tudni, egyszer csak ott állt a hídtól nem messze. Kényelmes tempóban lépkedett a fahídhoz.
- Üdv! - kezdete Zomar - A szabályok a következők: Hozattam két kristályt. Ezek egyforma erősségű energiapajzsot adnak a tulajdonosuknak. Amelyikünk energiaburkát hamarabb áttörik, az a vesztes, aki ekkor szó nélkül távozik, és nem teszi a környékre többet a lábát. Minden, Istenünk által adott erő és varázslat alkalmazása engedélyezett. Társaim és a többiek a patak erdő felőli oldaláról nézhetnek bennünket, mi a Vérmezőn küzdünk meg egymástól száz lépésnyire. Elfogadod?
- Rendben - válaszolta az idegen halkan.
- Még valami! Mi a neved?
Egy pillanatig mintha gondolkodott volna, aztán kimondta.
- Bone.
- Én Zomar el Ardinnen vagyok.
Kinyújtotta kezét és Bone elvette tenyeréből az egyik kristályt. A két erőpajzs szinte egy időben adott nekik egy három méteres, halványkék buborékot.
- Kezdhetjük?

Bone bólintott és elindult a hídtól jobbra, míg Zomar balfelé számolta a lépéseket. Bone nem számolt. Máris a mágikus erőt kezdte fókuszálni, megragadva a nyakában lévő szimbólumot. Mikor úgy gondolta eleget lépkedett megfordult, és azonnal varázsolni kezdett.
Zomar épp akkor fordult meg, amikor egy Grákó denevér lecsapott a halkan zümmögő energiaburokra. Néhány szó hagyta el ajkát, és kifordított tenyeréből egy színpompás, apró repülő lény röppent ki, mely sebesen a denevérhez repült és gyors cikázásaival nem hagyta ellenfelét újra támadni.
Az állandóan színét változtató rovarszerű lényhez újabb Grákó denevér közelített, és a már túlerőben lévő ellenfelei lecsaptak rá. Bár az egyiket sikerült elpusztítania, a másik erősebbnek látszott a győzelme után. Ez persze nem tarthatott sokáig, mert, a denevér hátára apró élősködők kerültek Zomartól, amik folyamatosan szívták az erejét, így csak Bone tarthatta életben varázserejéből. Bone nem véletlenül választotta a Vérmezőt versenyhelynek. Hívására egy sírlidérc mászott elő a fűből. Teste már oszlásnak indult és karmaival gyorsan terjedő, halálos fertőzést adhatott át ellenfelének. Míg a lidérc Zomar felé lépkedett, addig a denevér ismét lecsapott a papmágust védő burokra.
Zomart nem zavarta, hogy Ő még közelébe sem jutott ellenfelének, sokkal nagyobb idézésre készült. Lassan az egyik szikla fölé magasodott mellette egy lény, mely szinte áttetsző volt, sárgás testében lüktettek az erek, az életnedvek és szörcsögő hangot adott ki magából. A Sírlidérc elérte Zomar erőpajzsát és a Grákó denevérrel együtt lecsapott, miközben az imént feltúrt földből újabb lény kezdett a felszínre törni. Csontos kezével még erőtlenül mászott ki a talajból.
Zomar élesen felkiáltott és Raia szimbólumát megszorítva a Sírlidércre mutatott, aki ekkor halványkék lángba borult és lassan elhamvadt. A sárgásan áttetsző lény, nagy szemeivel a denevérre nézett és száját kitátva vörös sugárzásba borította azt, elszívva némi mágikus energiát belőle, amit Zomar felé sugárzott. A papmágus felhasználva az energiatöbbletet, egy távoli helyről Rájanyéket idézett meg. Ez a lapos, gyíkfejű lény máris a nagy testű Magnoflux mellé repült, tüskés farkát maga mögött húzva, melyből gyenge méreg csöppent le. A harci front most nagyjából a két küzdő fél közé esett. Bone szinte a semmiből teremtett rabszolgákat magának, igaz ez elég sok erejét elszívta, tudta sok mindenhez jól jönnek még. De addig is várnia kellett, kis előnyt adva ezzel ellenfelének.
Zomar ismét varázsolt és a Rájanyéket sárgás védőpajzs vette körül, mi által közönséges támadásnak már nem lehet áldozata. Így mikor megtámadta a Grákó denevért, sértetlenül került ki annak karmaiból. A böhömnagy Magnoflux pedig a csontvázat burkolta vörös sugárzásba, elszívva ismét némi energiát a csontokat összetartó erőből.
A denevér szívéig elért a Rájanyék mérge és holtan zuhant a fűre. A rabszolgák Leahnak kezdtek oltárt építeni, s mintha az élőholtak megérezték volna, hogy nemsokára erősek lesznek, a Vérmező földje egyre több helyen púposodott fel, kiokádva magából az újabb Sírlidércet, meg egy Zombit, sőt a sziklák közül egy mattfekete, hosszúkarmú lény jött elő, melynek látványára a gyengébbek szívét rettegés fogta el. A patak túlpartjáról többen rémülten rohantak a Trollok erdejébe. Nekik már túl erős volt a párbaj látványa, hisz sok eddig sosem látott szörnyűség bukkant fel előttük.
A Magnoflux nyugodtan bocsátott a csontvázra ismét vörös sugarakat s jóízűen szívta annak erejét, miközben az ebben a pillanatban megidézett színes rovar villámgyorsan repült Bone pajzsához, lecsapva arra. S mintha ez nem lenne elég, a Rájanyék hirtelen elhalványodott, eltűnt egy pillanatra, hogy aztán hátrébb megjelenve a földből kimászó Zombit is megmérgezze, majd visszaröpült a Magnoflux mellé.
Az oltár felépült. Bone szinte kifordítva a természetet, a Magnoflux szervezetét teljesen legyöngítette, ami - ellensúlyozásként - a fizikai erejének megnövekedésével járt, de ez már nem számított. Az élőholt sereg megerősödött Leah oltárától, s a csontváz megölte a Színes dözmöngöt, amely hiába ejtett rajta sebet, a csontoknak csak kevéssé árthatott. A Zombi pedig a legyengül Magnofluxot szaggatta volna szét, ha Zomar nem védi meg tüskepajzsával. Az élőholtnak viszont teljesen kiszívta az erejét, mire az elporladt.
Bone-t bosszantotta, hogy a Magnofluxot nem bírta elpusztítani, így egy igen erős varázslatba kezdett. A Magnoflux bőre felhólyagosodott, széthasadt, belső szervei megsültek, összeaszalódott, végül csak hamu maradt belőle. Kegyetlen, sötét halált halt. Mikor Bone befejezte a varázslatot, meglepődve vette észre, hogy Zomar annak erejét a hatásának végén visszaverte rá, így ő is sebződött tőle.
A papmágus felismerte, hogy az oltár igen nagy erőt ad a sötét csapatnak, ezért villámokkal sújtotta azt, amíg porrá nem omlott. A Rájanyék megmérgezte a csontvázat, aki szinte azonnal összeesett, és Zomar két Gyalogmadarat idézett meg.
Bone erősebb lényt kezdett idézni, aki rendet rak az ellenfél csürhéje között, s nemsokára egy magas, kékbőrű Jégtroll kezdett megjelenni mellette. Lehelete majd megfagyasztja ellenfelét. Hátulról közben előretört a Sírlidérc, de még mielőtt megmérgezhette volna a Rájanyéket, kis kék vászonruhás emberke jelent meg előtte egy hihetetlenül nagy bunkóval és egy csapással szétrobbantotta a fejét. Az emberke egy pukkanással eltűnt, s ez Bone-ból meglepődést, Zomarból mosolyt csalt ki.
Bone még jobban megdöbbent, mikor Zomar Raia áldását kérve csapatára, lerohanta őt. A Rájanyék kettéharapta az egyetlen védekező Félelemjárót, a két Kavadu pedig ott támadta Bone burkát, ahol érte. Ez alatt, pedig a papmágus Villámszimbólumot kért és kapott Istenétől, majd egy Gorombillát hívott segítségül, mely gorillaszerű vad, erős lény volt.
A Jégtroll erre lefújta fagyos leheletével a Rájanyéket, amely megdermedt, majd a földre hullva szilánkokra tört.
Bone ezután elismételte a Gorombillával azt, amit a fogadóban tett, s annak izmai pillanatok alatt összeaszalódtak, elsorvadtak.
Zomar szörnyei ismét támadtak, s míg a legyengült Gorombillát feláldozta a Jégtroll figyelmének elterelésére, addig a két Kavadu gyalogmadár ismét a sötét csuklyás pajzsát ostromolta, mely ekkor már csak fele olyan erős volt.
A Jégtrollt hirtelen elborította a tisztítótűz, s lévén a hideghez szokott lény, szinte azonnal elolvadt, de mielőtt lelke elszakadt volna testétől, Bone visszaidézte szörnyét erre a síkra. Bár a Jégtroll sebei gyorsan beforrtak, még nem bírt lábra állni.
Zomar újabb rohamra parancsolta madarait, de azok már nem érhették el áldozatukat. Bone egy mozdulattal megállította a szívüket. A két Kavadu még rángott egy darabig, majd nem mozdultak többé.
A papmágus szavaira ekkor valami szétfolyó anyag jelent meg az egyik szikla mellett. A Jégtroll magához tért és nekirontott ellensége erőfalának, dühösen fújta, ütötte, amitől az erősen meggyengült volna, ha ezeket a sebeket Zomar, Raia segítségével el nem tünteti azonnal.
Bone most egy Tetemembert és egy Zombit hívott a föld alól, amikor az amöboid lény előrefolyt és elzárta az ellenfél útját. Mögüle egy Sörényes ubuk kezdett előretörni, egy hatalmas lila béka társaságában.
A túloldalt a Jégtroll mellé fezárkózott két élőholt. Zomar Villámszimbólumot maga elé tartva szétégette a Tetemembert, de a sötét hordát így sem tudta megállítani. A Zombi az amöboid testű Agglmerátoron keresztül próbált áttörni, de az körbefolyta és felemésztette, míg a Jégtroll ismét elérte Zomar burkát és teljes erejével gyengítette.
Ekkor Fairlight teremtményei körbekerítették a Jégtrollt, és a béka ráugrott, de a troll nevetve hasította fel gyomrát karmaival , ezalatt persze az Ubuk és az Agglomerátor sikeresen támadhatta Bone energiaburkát, ami már elég halvány volt. Zomar erőpajzsot vont szörnyei köré, ezzel is erősítve védelmüket.
Bone kezdett türelmetlen lenni. Másodszor is elkezdte a sötét halált ellenfelére olvasni. Most az Agglomerátor teste kezdett forrni, égett hússzagot árasztva, és a szörny pillanatok alatt elpárolgott. Eztán szavaira halványzöld aura vette körül Zomar hulláit, majd mindegyikből némi energiát szippantva megerősítette saját védelmi auráját. A máguspap meglepődött, hogy ellenfele még a holtakból is képes energiát nyerni! Bone elmosolyodott.

Zomar a jobb kezébe fókuszált mágikus anyagból energiafolyamot zúdított a Jégtrollra. Ez igen veszélyes varázslat volt erőssége miatt, de szerencsére sikerült jól ellőnie. A trollról kezdett lemállani a húsa, amikor megrázkódott, és úgy állt ismét az ubuk előtt, mintha semmi sem történt volna. Bone ugyanis látván mire készül ellenfele, Leah segítségét kérve a biztos halál torkából hozta vissza, a már-már kedvencnek számító szörnyét.
Zomar most egy óriásteknős méretű aranypáncélos bogarat idézett meg. Érezte, hogy gyengül személyes varázsereje, és talán Bone is sejtette ezt, amikor ősi férget hívott a Föld mélyéről a felszínre.
Az aranyszínű bogár a trollnak esett, s ez alatt a Sörényes ubuk, melynek tüskés hátán nem csillan meg a napfénye, ismét megtámadta a sötét mágust. Mikor egy pillanatra kifújták magukat, megint csak a troll állt az ubukkal szemben.
Zomar tudta, hogy nemsokára kifogy a pusztító varázslatokból, így az eddig elmondott varázslataiból kellett volna visszaszereznie valamelyiket. Gondolkozott, emlékezett és a nemrég varázsolt Tisztítótűz mágikus szavait idézte magában vissza. Aztán, mikor ez megvolt, apró varázskövet vett elő zsebéből, s manává alakította. Az így nyert varázserőből feltámasztotta az amorf teremtményét.
Bone-t kezdte idegesíteni ellenfele makacs kitartása és ismét egy nagy szörnyet kezdett magához hívni. Egy Óriáscsontvázat. Aztán megparancsolta rabszolgáinak, hogy építsenek egy újabb oltárt, legfőbb Istenüknek. Míg ezzel foglalkozott, a Jégtrollon újra végigsöpört a tisztítótűz, s azonnal felemésztette. Bone sajnálattal észlelte, hogy nem bírta megmenteni. Ekkor robbant felszínre az ősféreg, a Grittang, a föld mélyéről.

Zomar azonnal cselekedett. Bár fáradt volt, megpróbált megint energiát fókuszálni a jobbjába. Sikerülnie kell, hisz Bone egyre durvább szörnyeket küld rá! Minden bizonnyal idegessége vagy izgalma okozta a robbanást. Az erő jobb keze köré gyűlt, golyót formált belőle, de eldobni nem maradt ideje. Az energiafolyammal saját magát borította be. Felüvöltött. Szerencsére a varázslatot hatástalanította az őt védő burok, így nem olvadt le húsa a csontjáról, pedig nem sokon múlott.
Egy pillanatra elvesztette uralmát lényei felett, ezért az ubuk nekirontott az ősféregnek, nem tudván mivel szemben. Az kitátotta hatalmas pofáját és egészben elnyelte a tüskéshátút. Az Agglomerátor lassan egyre közelebb kúszott Bonehoz, elkerülve a Grittang épp csámcsogó fejét.
Az újabb oltár elkészült, sőt az Óriáscsontváz is megérkezett. A sötét csuklyás lassan az utolsó varázsigéit kezdte használni, és érezte, ezek hatásosak lesznek. Újabb lényt szólított, ezúttal egy másik síkról. Emberszerű alakja volt, de nem erről a világról való, így csak mágikus fegyverrel lehetett elpusztítani. Középen volt egy nagy, vörösen izzó szeme, és Zomar tudta, hogy egyetlen érintésével elszívhatja az ember eddig megszerzett tapasztalatait, tudását. Bár gyengült, mégis varázsolt. Egyetlen igazán hatásos szót mondott, melyet Raiától kapott régen. Az ilyen szörnyetegek ellen tartogatta. Elkiáltotta, a hatalom szavát, mire a szürkebőrű lény parázsló szemmel felszívódott. Megölni nem bírta, de visszaűzte létsíkjára, amíg tehette.
Bonenak a türelmével együtt fogytak a megidézett lényei.
Az ősféreg sehogy sem boldogult az Agglomerátorral, az Óriáscsontváz viszont egy lépéssel Zomar mellett termett és újult erővel támadta, mialatt újabb Félelemjáró jelent meg.
A papvarázsló félt. Kis fedeles edényt vett belemarkolt. Finom port szórt belőle maga köré, ezzel erősítette rohamosan gyengülő védelmét. Aztán letérdelt, és imát mondott Raiának, aki fogadva hódolatát némi erőt adott az energiaburokba. Maradék varázserejéből utolsó Színes dözmöngjét hívta elő.
A színpompás kisrovar épphogy kirepült a tenyeréből, máris lángra kapott az Óriáscsontváz tekintetétől és elhamvadt. Az Agglomerátor pedig próbálta feltartóztatni a sötét sereget, de hiába. Míg a Grittang elől csúszott arrébb, a Félelemjáró már Zomar burkát karmolta. Bone mellett újabb két élőholt jelent meg, s az oltártól kapott erővel magabiztosan indultak előre.
A papvarázsló tudta, hogy villámszimbóluma a megerősödött szörnyek ellen már hatástalan. Egy Tűzfőnixet hívott magához. Ám ez is kevésnek bizonyult.
Az Óriáscsontváz röptében kapta el, s a Főnix hiába borította el lángokkal torkából, legfeljebb elszenesítette a csontokat, más kárt azonban nem tehetett benne, mielőtt kettétépték. Az ősférget Bone elengedte és csontvázával támadta az óriása mellett elterülő amorf teremtményt, aki fel sem vette annak csapásait, viszont a Tetemember elsiklott mellettük és óriásit csapott Zomar burkára, mely mintha kissé meg is hasadt volna, helyrehozhatatlan kárt szenvedve.
Zomart kezdte a pánik kerülgetni. Igaz, csak egy párbaj volt az egész, mégis teljesen átélte várható kudarcát.

A túlparton állók, már akik ott maradtak döbbenten bámulták az eseményeket. Ezt a versenyt sokáig mesélik majd az Ezüstkardban, az biztos.
Zomar elkeseredésében újabb Rájanyéket idézett meg, ami a Tetemember repült, mélyen belevájva tüskés farkát, aztán elpusztult annak érintésétől. A Tetememberen viszont lassan fogott a méreg. Bone már látta a győzelmét, s megélénkülve rikkantott fel. Jégcsóva csapott ki ujjaiból egyenesen az Agglomerátor felé, mely azonnal megfagyott, s szilánkokra tört a reá taposó élőholt hordától.
Zornart senki sem védte. Gyorsan cselekedett. A legerősebb támadóját, a hátul lévő gyengébbre cserélte. A támadás még így is olyan erejű volt, hogy utána alig pislákolt az energiaburka.
Bone kiegyenesedett, majd a papvarázsló felé indult, szolgái követték.
Zomar fel ismerte, hogy elvesztette a versenyt.
Amikor az élőholtak megsemmisítették az őt védő energiamezőt, Bone felkacagott és a szemébe nézett. Kiélvezte legyőzött ellenfele félelmének minden pillanatát. Körülötte hemzsegtek a parancsra váró éhes élőholt szolgái.
- A Tiétek! - kiáltotta Bone és nevetni kezdett.
- Neeem! - üvöltött fel Zomar és kétségbeesetten küldött villámot felé, de az szinte ártalmatlanul pattant le a csuklyás védőburkáról. Aztán felsikoltott.
Elérték a húsra, vérre, életre irigy, éhes karmok, fogak, testek és darabokra szaggatták. Tépte a csontváz, karmolta a Félelemjáró, szaggatta a Tetemember, míg össze nem esett a méregtől, taposta az Óriáscsontváz, harapták a rabszolgák.
Csak az elejtett Fairlight villámszimbólum maradt belőle a fűben.


1996. július 24.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.