Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


novella - Hibernáció

2008.07.22

HIBERNÁCIÓ

Benne volt az első húszban.
Amióta megtudta, hogy van rá lehetőség, mindent megtett, hogy sikerüljön, és végre elérte. Három nap múlva befagyasztják húsz társával együtt, és mikor 2046-ban felébred a hatvan éves mélyálmából, Amerika bátor hősként fogja ünnepelni. Egy címlapon lesz az Elnökkel, sőt! Egy egész címlapot kap! Elmondhatja majd magáról, hogy merte vállalni a kísérleti alany szerepét, maga mögött hagyva múltját, hogy a tudományt szolgálja. Azt mondják majd – micsoda lelkierő kellett ehhez, micsoda bátorság, önzetlenség. Példakép lesz, neve bekerül a tudomány történelemkönyvébe!
Izgatott jókedvvel lépkedett hazafelé, bár úgy érezte lábai már a jövőbe léptetik. Eszébe jutott anyja, aki marasztalni próbálta: - Ne hagyj el minket fiam, tudod, hogy mennyire szeretlek. Mit csinálsz majd, egy idegen környezetben?
Az agyára ment az idegesítő nyavajgásaival! Hatvan év nem is olyan nagy változás, különben is, anyja még a széltől is óvta volna, minden apróságért problémázott, egyszóval kibírhatatlan volt. Apja nyugodtabban viselte a tényeket, bár mikor megtudta, hogy a sok pénzt a Bankjából szerezte a fia, mérges lett.
- Csak úgy elveszed a sok év munkájával keresett pénzünket és itt hagysz minket! Mégis, hogy gondoltad ezt fiam? Az rendben, hogy 26 éves vagy, magad döntesz a sorsodról, de ez nem volt szép tőled.
- Nézd apa, tudod mit? Az életedben nem kérek tőled már semmi mást, oké? Vegyük úgy, hogy ezt útravalónak kaptam, rendben? – mondta erre vigyorogva, a „kit érdekel, ne is lássalak többé” gondolattal. A lány, aki szerette, sírva próbálta marasztalni, de ő a szemébe nevetett.
- Ha majd elismert ember leszek, száz ilyen cafkát találok, mint amilyen te voltál! Azt hiszed, miattad lemondok erről? Ne légy nevetséges! Tűnj el! Nem tudsz lebeszélni.
Így aztán nem volt mi marasztalja, a jövő pedig csábító volt. Hős akart lenni, akit csodálnak, akire felnéznek és az egészben az volt a nevetséges, hogy – bár sok pénz kellett hozzá – elalszik, és mire felébred máris teljesült az álma. Egyetlen éjszakának fog tűnni, aztán…
Már csak három nap.

Hideg sötétség vette körül, egész teste zsibbadt volt. Gyenge szívdobogása visszhangot vert a fejében. Szemein hirtelen szúró nyomást érzett, s apró pontok kezdtek pattogni előtte a sötétben, hogy a könnye is kicsordult, aztán elmúlt. A feketeség halványulni kezdett körülötte, felnyögött. Remegve nyitotta ki szemeit, még a tompított fény is hunyorgásra késztette. Már nem fázott, bár még mindig bizsergett minden tagja. Egyszerűen nem érezte a testét, de látta, hogy mindene megvan, túlélte az első sokkot, eztán már nem lesz gond, csak pihennie kell.
Egy kis, szürke falakkal körbevett szobában feküdt egy felemelt támlájú ágyon. Vele szemben hatalmas üvegfal látszott, mögötte emberekkel, akiket nem látott tisztán. Bal karjából vékony csövecskék futottak az ágya melletti tartályba, ami két monitorhoz és a hozzátartozó számítógéphez volt kapcsolva egy nagy fehér íróasztalon. A helységben nem is volt más. Ekkor hallotta meg az első hangot:
- Üdvözöljük! Ne fárassza magát, pihenjen egyet, majd később beszélgetünk.
A hang közömbös, parancsolgatáshoz szokott emberé volt. Lám, a katonaságot is érdekelte, hogy sikerült a fagyasztás. Hát… annál nagyobb port kavar majd – gondolta naivan, de mivel igen fáradtnak érezte magát, átadta magát a pihentető alvásnak. Még megfordult a fejében a gondolat, hogy hol vannak a szenzációhajhász riporterek, hol az ébredését váró, csodálkozó tömeg – de a válasz lehetőségét elmosta lebegő elméje. Elaludt.

Kattanásra ébredt. Ajtócsukódás hangja volt, halk szisszenéssel. Légmentesen zárt. Mire kinyitotta a szemét, egy fehérköpenyes, szemüveges orvos ült az asztal előtt, a monitor képét tanulmányozva, mellette pedig egy katonatiszt ült. Magas rangú lehetett.
Furcsamód még mindig zsibbadt volt mindene, mintha elfeküdte vagy elnyomta volna. Csak nehezen tudta oldalra fordítani a fejét, s a képernyőre pillantott, melyre valamennyire rálátott. Ő látszott rajta. Az arcképe, alatta egy teljes alakú emberábrázolás, melynek szinte mindenét halvány vörös foltok, csíkok borították, néhol mélykék, de általában véve halványzöld színű volt. Az ábra mellett adatok szerepeltek, százalékos eredményekkel, de ezek értékeit nem látta.
- Nos, Jarews ezredes vagyok – szólalt meg a katona.
Felismerte a hangját, ugyanolyan közömbös volt, mint először, amikor hallotta. Lassan odafordult és belenézett az ezredes hideg, szúrós kék szemébe. Semmit sem tudott kiolvasni belőle, de nem is kellett. Jarews beszélni kezdett, a zsibbadtság pedig nem változott.
- 2040-et írunk, november 11.-e van, de ez most lényegtelen. Hogy miért 2040-ben? Egyrészt, mert nem tudtunk várni – a kíváncsiság nagy hajtóerő – másrészt pedig…
Már tizenhat társát felélesztettük, akik közül már tizennégyen már nem élnek. Tudja, valamit igencsak elszúrtak „akkor”, hiszen legyen férfi vagy nő, mindegyiküknek ugyanaz a fő problémája. Legyen erős! Az egyik veséje elhalt, az agya enyhén károsodott és az egész legyengült szervezetében elsorvadtak az izmai. Igen, maga egy mozgásképtelen, szerencsétlen húskupac, egy haszontalan emberi roncs. Köszönheti azoknak, akik a felfedezés nagysága miatt elkapkodták a kísérletet és nem voltak elég figyelmesek.
- Érzi ugye, hogy igazam van? Higgye el, kellemetlen nekem is, de így a vége felé szerencsére már könnyebb közölni az igazságot, ami – tudvalevően – néha fáj – mondta ironikusan.
Tudta, hogy az ezredes nem hazudik, miért is tenné. Ezért nem bírt szinte mozdulni sem, ezért volt annyi vörös folt a sematikus ábrán, mely őt ábrázolta.
Még nem adta fel, próbált mozdulni, de sikertelenül. Ideges lett, kiszáradt a szája, de megszólalni is képtelen volt. Izzadni kezdett, s egyre jobban kétségbe esett, közben pedig kénytelen volt hallgatni az ezredes hangját. Jarews pedig egyre jobban belejött a magyarázatba, némely szó csak úgy fröcsögött belőle, s érződött megvetése a tehetetlen emberrel szemben.
- Maga egy selejt, érzi? Érzi, hogy mozgásképtelen lett? Hosszú évekbe és nagy pénzekbe kerülne, míg helyrehoznánk valamennyire a szervezetét, de ki putyulgatná, mi? Nem. Erre nincs se szükség, se keret. Sajnálom. Azt hiszi, hogy nem, pedig sajnálom magát, csakhogy kezdem elveszíteni az érzéseim a magukfajta felé, hisz egy nyomorékra senkinek sincs szüksége! – szavai jobban fájtak, mintha a körmét tépnék, hisz a sebek, melyeket okozott, a lelkéig értek…
- Azt gondolja, hogy nem tehetem meg? De igenis megtehetem! Maga nemkívánatos személy, a társadalomnak semmi haszna magából. Tudja, jó, hogy 40-ben keltettük fel, mert 1998-ban is lefagyasztottak tíz embert, remélhetőleg sokkal jobb technikával. Mivel ez a kísérlet kudarcba fulladt, ezt nem tárhatjuk a nagyközönség elé, nem igaz? ’46-ban felkeltjük a friss állományt, mely jobb lesz az e havi termésnél, és legfeljebb azt mondjuk, hogy a ’86-os kísérlet eredményei. De ha még az sem jönne be… Hát addig még úgyis van hat évünk, majd kitalálunk valamit.
Ebből semmi sem fog kiszivárogni megnyugtatom. Egy többszintes földalatti bázison vagyunk. Hiába néz rám így, nem akarok, de nem is tehetek máshogy. Nem furcsa? A bor annál jobb, minél régebbi, maga pedig… Na, mindegy. – az ezredes elkomorodott, és egészen közel hajolt hozzá:
- Tényleg sajnálom. – Minden szót nyomatékkal ejtett, arca még egy pillanatig előtte lebegett, aztán kiegyenesedett és az orvoshoz fordult.
- Kapcsolja le! – Adta ki a parancsot és távozott.
Talán csak erősnek akart látszani. Nagyon megviselte, hogy már a tizenhetedik szempár néz rá így, de nem tehetett semmit. Magabiztosnak, fölényesnek kellett látszania, de tudta, hogy lesz még néhány álmatlan éjszakája.
Az orvosra nézett. Az elkapta a tekintetét és hirtelen elfordított egy kapcsolót a tartályon, majd kikapcsolta a számítógépeket is. A képernyők elsötétültek, akárcsak a doki arca. Nem mert az áldozatra nézni, felállt és gyorsan kibotorkált a szobából.
Egyedül maradt.
Nem lehet! Ezt nem tehetik! Nem hagyhatnak itt meghalni! … Sajnos már is megtették. Próbált felülni, de tehetetlen volt. Talán, ha elérné legalább a tartályt… de hiába próbálkozott. Keze ökölbe szorult, bár markolásának ereje egy csecsemőé volt.
Nem halhatok meg! Miért? Miért történt ez így? Sírni kezdett. Még soha nem érezte ennyire magányosnak magát. Úgy érezte elárulta a világ. Senkije és semmije sem maradt. Apátiába süllyedt. Próbálta felidézni az anyja képét – nyavajogva vagy bárhogyan – de nem sikerült. Még az anyámra sem emlékszem! Ó, istenem! Megint sírni kezdett, s egyre jobban fázott.
Szervezete fokozatosan gyengült, vérkeringése lassult. Elfogytak a könnyei. Még egyszer pánikba esett, a tehetetlen kétségbeesés egy nyögést préselt ki száraz ajkaiból, ami sóhajjá halkult. Elbukott. Haldoklott, menthetetlen volt. Még két órán keresztül feküdt ágyán, úgy halt meg, mint egy senkiházi nyomorult, elzárva a világtól, távol minden érzelemtől, élettől. Megadta magát.
Soha nem lett belőle Amerika hőse.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

az első

(Elf, 2008.07.31 15:25)

No igen. Jó ez is. A világ gonosz és szívtelen. Most is, nem csak a jövőben lesz az. És nincsenek hősök. Csak csináljá őket. Ezt is tudomásul kell venni.